A rossz hírek mindig párban járnak, mondogatta a havonta egyszer érkező takarítónő. Törölte a port a könyvekről, és ilyeneket mondott, hogy a hírek is olyanok, mint az emberek: egymásban keresnek vigaszt, menedéket. Úgy járnak kézen fogva, mint a szerelmesek.

És most, amikor már tudjuk, hogy Esterházy hasnyálmirigyrákkal küzd, és Göncz Árpád sincs többé, valahogy erre gondolok, erre a babonás élettapasztalatra vagy inkább félelemre, hogy a világ, a szépen lecsiszolt világunk jóval törékenyebb, mint remélhettük volna. Vagy nem is törékeny inkább, hanem a kényelem ellen cselez: miért is gondoljuk, hogy a mondattal szemben az író is védett, hogy nem rágja az idő mindenféle nyavalya formájában, pusztán azzal is, hogy perceg, mint a szú, a test bugyraiban.

Nekem mindig is EP jelentette és jelenti az igazi íróságot, az a fesztelenség és derű, ahogyan fogadni kell az irodalmi élet nemcsak koszos mindennapjait, hogy épp ez a könnyedség tisztít meg, és tesz képessé az igazi figyelemre. Szóval a szeme, és a grammatikája, ettől lesz jó író az író. Kuncog és tereli maga előtt a jelzőket. Rázza finom szkepszissel ősz haját, mert valahogy ilyen ősz volt mindig is, a barna vagy fekete alatt.

És most nagyon sokan szorítanak neki, alakult egy csoport is a közösségi portálon, hogy gyűrje le ezt is, mint bármi olyat, ami elterelné az írástól, a figyelemtől. Hogy jó ideig tartsa még rajtunk ironikus tekintetét, hiszen mi lesz velünk e nélkül? Épp az iróniát kellene a legkevésbé elfelejteni az indulatok egyre erősebb hullámverése között. Szánk szélén a vigyorral, úgy nézni magunkra, mintha épp egy fontos mondatba készülnénk behajózni. Végtelen, mégis szűkös vizekre.

Árpi bácsival pedig az az illúziónk veszett oda végképp, hogy a politikus szerethető is lehet. Nem a mostani hisztérikus értelemben, késsel a fogunk között, hanem emberként, tisztségviselőként, még ha ez a tisztség per pillanat a legmagasabb is. Ma már a politikus logikai síkon mond ellen a szerethetőségnek, nincs is szüksége rá, csak a gőgre. Inkább féljék a fejedelmet, mint szeressék. A mostani rajongás ugyanis már a szorongás hívó szava: csak a miénk legyen a kormány mögött, különben oda az ország, a magyarság, és az összes földcsakra. Pedig miért is lenne így?

Egyáltalán mikor hív majd ez az ország bácsinak még valakit? Szijjártó vagy Rogán bácsi? Gyurcsány bácsika? Hát már a nyelv törik ketté a gondolatra is. Nincs olyan mondat, amely elbírná.

Persze más idők voltak, még bennünk is sok remény motozott, a jövőbe vetett hitet még komolyan lehetett venni, nem csak röhögve sírni rajta a romkocsmában. Talán nem ártana kötelezővé tenni a leendő államfőnek, hogy fordítsa le A gyűrűk urát. De ma már ott tartunk, hogy inkább kimásolnák valahonnan. És ez a lejtő is elég sokat elárul szellemi állapotainkról.

Persze jobb úgy felfogni, hogy Árpi bácsi volt kivételes és rendhagyó, és a mostani a rendes ügymenet, ilyen a demokratikus világban a politika, az ember, és a mindent kibíró mondat.

Szijjártó bácsi majd sokat fog erről mesélni.

Fotó: origos.hu