Ha a velük szimpatizáló, de persze intellektuális távolságtartást mímelőket kérdezik, akkor a Szovjetunió széthullása utáni baloldali pártok szimpatizánsait pár nagymarkú orosz ujjain meg lehetett számolni. Ezeknek a „pártosulásoknak" az volt a igazi rákfenéje, hogy nyíltan kiálltak a hullamerev Frankenstein-szocializmus újrafelmelegítése mellett. De az volt inkább a baj, hogy rossz időben és helyen tették ezt: várni kellett volna még egy-két évtizedet, hogy a szocializmus testét elhúzzák a temetőkerítéstől és rúzsozva-púderezve kivigyék újra a főtérre, és az is jó lett volna, ha a restaurációs ideák cirillül, de nem cirillföldről érkeznek.

Egykutya, ám egyre elterjedtebb orosz elemzői körökben: a defibrillált baloldal, amely magát – pontosítva – nem szélsőnek titulálja, de a politikai limeszekről kacsintgat a Dumára, adta/adja az antiputyinista tüntetések sava-borsát. A csíramentes nagyorosz, falfehér siegheilezők leértékelése kontraproduktív, az azonban tény, hogy a szovjetes húrokon játszó ifi baloldal aktivistái inkább az inteligencijához tartoznak, s a gondolat erejével próbálnak utat törni, nem a neurontömegsír-koponyákkal. Az előbbiek mesterien elhatárolják magukat a krónikus-komcsiktól, akik idült sztálinózisuk miatt nem jutottak elébb az orosz politikai kórtörténetben, és elhatárolják magukat azoktól a baloldali képződményektől is, amelyek nem voltak igazán eredményesek a Putyin-ellenes tömegtüntetéseken. Ideológiai kirakójátékot játszanak olyan belpolitikai, gazdasági környezetben, amelyet mélyülő szociális-jövedelmi repedések jellemeznek, s amelyeket lassanként lövészárokká alakítanak a szembenállók: a piszkosul gazdagok és a piszkos szegények.

Az Isabel Magkoeva-féle Forradalmi Szocialista Mozgalom, a Szergej Udaltsov-féle Baloldali Front, vagy az Eduard Limonov Másik Oroszország mozgalmának ideológusai ügyesen kihasználják a CCCP nosztalgiát, a gazdasági hullámokat, amelyeket a high-tech birodalmat álmodó Medvegyev és a fosszilis energiára épülő Rosszíjában hívő Putyin kavart, a nemzeti vagyon harminc százalékát birtokló 100 „darab" milliárdos és szolid középosztály hiányában a szegénysor közötti feszültségeket. Tényleg ügyesek, hisz hamar elhatárolták magukat a Kommunista Párttól, amelyre az jellemző, hogy vezére, Genadij Zjuganov a SZU szétesése után már négy államfői posztról csúszott le. Az is kérdés, hogy a modern demagógián kívül igazából mit rejt a harcos retorika, ami bizony toborozza a jelennel elégedetlen híveket: arcpirító, hogy a fiataloknak luxus házasodni és szülni, szégyen, hogy a szociális létrán lejjebb igen, feljebb nem lehet kúszni, szükséges az ipar államosítása, de a kisiparosokat meg kell hagyni kapitalistának. A Putyin-hatóságoknak mindenképen friss problémakeltőkkel kell szembenézniük, s ezekkel nem lesz annyira könnyű leszámolni, hiszen amíg súlyos törvénysértést el nem követnek, csak „udaltsovizálni" lehet őket: hatósági zaklatás után hatósági pórázra kötni...de ettől még egy okos mozgalom talál kiutat.