Székedi Ferenc: Templom és iskola
A Bolyai Nyári Akadémiát a Kárpát-medencei magyarság legnagyobb pedagógus továbbképző intézményének tartják, a napokban éppen huszadikszor hangzottak el a megnyitó szavak, és nem akármilyen színhelyen, hanem a Csíksomlyói Kegytemplomban.
Mivel ott lehettem a két évtizeddel ezelőtti induláson, majd ha nem is minden megnyítón, de a legkülönbözőbb helyszíneken a hasonló rendezvények javarészén, nagyon is tudatosan ültem be a templom egyik padjába, hadd lássam hová-merre tart a pedagógia ebben a kavargó világban.
A BNYA-ról az idők folyamán számos kiadvány megjelent, van külön honlapja, fő szervezője, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, a virtuális világban az RMPSZ-adattárban is megtalálható az intézményről bármiféle számsor, így korántsem ezek érdekeltek. Hanem az ünnepélyes megnyitó résztvevői, a beszédek stílusa, a vallási jelképekhez, az egyre ismertebb rituális színhelyhez való alkalmazkodásuk abban a huszonegyedik században, amelyben az oktatás oly nehezen tud kiigazodni a nyított és állandó információingerekkel teli környezet útvesztőiben, látványos és sokatmondó kudarcnak tartva mindazt, ami lehet, hogy csupán egy túlfűtött rendszer önszabályozó képességének a megnyílvánulása.
Ráadásul az Akadémia idei fő témaköréhez – Értelmi intelligencia, szociális kompetencia – első látásra csak meglehetősen nehezen lehetett csatlakoztatni azt a kötelező pátoszt és dagályosságot, azt a közhely-fűzért, amellyel sok-sok, más jellegű, de valamiképpen nemzetinek tartott ünnepségen próbálják pótolni az önálló gondolatok hiányát.
Ennek ellenére – tételeztem fel– elképzelhető, hogy többen vélekednek úgy: éppen a hely szelleme, valamiféle megfelelés kényszer követeli meg kötelező módon a használatukat, így olajozva a száraz oktatás- és neveléstechnikai mondanivalót.
Ugyanakkor, tekintve az államtitkári szintű magyarországi kormányjelenlétet, arra is kíváncsi voltam, hogy a jelenleg erőteljesen központosító magyarországi oktatási rendszer és az egyre gyakrabban hangoztatott magyar oktatási erőtér hogyan tud megbékélni azokkal az éppen ellenkező előjelű, az oktatási intézményeket helyi hatáskörökbe helyező folyamatokkal, amelyek a Kárpát-medence, más, magyarok is lakta országaiban végbemennek.
Tehát az ellentmondások érdekeltek. Annál is inkább, mivel az elmúlt két évtizedben a BNYA szervezőinek is ilyen ellentmondások között kellett fenntartaniuk intézményüket. A fő pénzügyi támogatók, az átutalt magyarországi költségvetési összegeket elosztó kormányok többször is változtak, és amennyiben nem maradnak a politikán kívül, illetve nem kapcsolják magukat az állami rendszereknek ahhoz az alacsonyabb szintjeihez, amelyek a dunamenti politikai viharokban is megmaradnak, akkor – amint a gyakorlat mutatja – az elégtelen minősítések anyagi megvonások formájában jelentkezhetnek.
De ugyanakkor az sem mindennapi feladat, hogy kizárólag a magyaroknak szánt pedagógiai továbbképzést ne csupán egy oklevéllel jutalmazzák, hanem a szóbanforgó országok általános oktatási rendszereiben helyezzék el, hiszen így még kézzelfoghatóbbá válnak az előnyök a pedagógusi pályán. (Romániában például hadd származzanak a BNYA-ból kreditpontok.)
Mint ahogyan az sem egyszerű feladat, hogy a hangsúlyosan konzervatív, múltba kapaszkodó, magyar kisebbségi magatartást hogyan tudják ötvözni az általános érvényű, korszerű pedagógiai törekvésekkel, a zártság és bezártság helyett miként képesek vállalni azt a nyitottságot, amely versenyhelyzetben, minőségi oktatással is képes megőrizni egy közösséget.
De nem folytatom. Hadd következzen inkább az a kétely, amelyet ott éreztem Csíksomlyón, azon a kegytemplomi megnyitón, amelyen a közigazgatási tisztségviselők vallási köszöntéssel kezdték mondanivalójukat, az egyháziak pedig inkább a jelenlevőket üdvözölték, a szövegek végén pedig a kezdetben kétkedően, majd jóval erőteljesebben felhangzó taps arra utalt: a templomi tetszésnyilvánítások tekintetében meglehetősen bizonytalanok vagyunk, hogy az Úr házában az evilági szószólókat miként ildomos fogadni.
Persze, a sok-sok idézet között nem egyszer tért vissza Reményik: a templom és az iskola. Arra gondoltam: a kisebbségi lét tekintetében valóban erre kell figyelnünk. De nem csupán a főnevekre, hanem arra a szürke, kis kötőszóra, amely a nemzeti fogalommá vált szókapcsolat szerény kiszolgálója.
Az „és"-re.Ha ugyanis ez teszi a dolgát, akkor egy nemzeti közösség valóban két pillére támaszkodhat. Ha viszont eltűnik, ha templomiskola vagy iskolatemplom marad az egyetlen támaszunk, akkor nagyobb a veszély, hogy egyensúlyi állapotunkat elveszítjük.