Az ember nyilván válogat a szavak között, jelzőt tesz a főnév elé, s tisztában van a hangsorok hangulati és színező funkciójával. Kevésbé nyilvánvaló, de van valamilyen világ-nézete és viszonya az igazsággal (vagy amit annak vél), s nem csak azt írja meg, amit éppen a fizetést adó elvár tőle. Netán feltételezhető a hétköznapi tisztesség. Még abban is, hogy menekültnek vagy migránsnak nevez valakit. A hülyeség és a butaság lehetőségét ebből az okfejtésből kihagyjuk.

De azért elgondolkodtató, hogy – maradva a magyar valóságnál –  a Népszabadság minden újságírója balról látja a világot, a frissen létrejött új újság (Magyar Idők) kiírja a fejlécére, hogy kormánypárti napilap, s ennek megfelelően látja a valóságot, és a Magyar Hírlap (Simicska érdekeltség) óvatosan, jobbról, de kritikussá válik. Nem kételkedem egy újságot író sajtómunkás tisztességében sem, és tudom – kutatások igazolják –, hogy az emberek hajlamosak azonosulni a sokszor hallott, akár kötelezően kimondott igazságokkal. És nagyon kevesen tudnak mentesek maradni a néptömegeken végigsöprő hisztériahullámoktól. Nem lehet hátralépni, nem lehet elegánsan kívül maradni, mert a szomszéd, a testvér, a házastárs benne van az egyik hitben és meggyőződésben, de a kulturált megvitatás már nem pálya.

Egészen újszerű eset, amikor manipulatív szándékokkal eltérítenek egy hírt vagy véleményt. Ennek ideáltipikus új formája az árok túloldaláról rángat át véleményt. Hogy már ott is elismerik a mi igazságunkat.

Például.

A migránskérdés és Európa eliszlamizálódásának veszélye sokak fantáziáját megmozgatta, és ebben a pártszimpátiáktól szögesdróttal kettéosztott térben jelent meg Kertész Imre frappánsan időszerű gondolata a vén kontinens öngyilkos liberalizmusáról, amely megjelent az összes kormánypárti orgánumban:

„Gyilkos világ kezdődik, rasszizmus, nacionalizmus; Európa kezdi felismerni, hová juttatta őt liberális bevándorláspolitikája. Hirtelen ráébredtek, hogy olyan állatfajta, amelyet multikulturális társadalomnak hívnak, nem létezik. Érdekes paradox zsákutca: miközben az Európai Uniót kibővítik, az Unió egyes országai beszűkülnek. A várható törvények ellentétben állnak az Unió alkotmányával, másrészt ki tagadná alapvető fontosságukat. Az a baj, hogy nem differenciálnak: külön törvények illetnék meg a szabad polgárt, és más törvényeknek kellene vonatkozniuk a muzulmánokra. Ez azonban kirekesztő politika lenne. Viszont lehetetlenség elgondolni, hogy, mondjuk, Franciaország két-három emberöltő múlva muzulmán ország legyen. Az általános félelem és hisztéria keltette indulatok által felkavart mélységekből előbukkanó politikusok inkább a saját hatalmuk javára akarják fordítani a helyzetet, semmint hogy valódi megoldásokon törnék a fejüket. Magyarán: megnyílt a lehetőség új diktatúrák előtt, amelyek a veszélyhelyzet ürügyén elsősorban a saját állampolgáraikra hoznak veszedelmet.”

Az Orbán Viktor által egyszemélyesen felismert és kezelt ügyet – lám-lám! – még Imre Kertész, a Magyarországot nyilvánosan megtagadó Nobel-díjas író, a jobbszél állandó céltáblája is el- és felismeri. (De azért az utolsó sorok értő olvasása után a direkt célzás az új típusú diktátorokra lemaradhatott volna az idézet végéről.)

Apró korrekció: Az idézett szöveg nem a mai aktualitásra reagál, a 2014-ben megjelent A végső kocsma című utolsó kötetből van, amely könyv a 2001-2009. között született írásokat gyűjti egybe.

Van kérdés, elvtársak?