Manapság, amint azt a kor egyik legjelentősebb amerikai filozófusa, a bulgáriai származású Thomas Nagel The Last Word (Az utolsó szó) című, 1997-ben megjelent esszéjében megállapítja, a posztmodern relativizmus és szubjektivizmus „nem csupán következményektől mentes intellektuális sallang vagy elméleti divatcikk. Használják érvelések kisiklatására, vagy a mások érveléséből követező állítások leértékelésére. Ha állítjuk, hogy valami relativisztikus megszorítások nélkül igaz vagy hamis, helyes vagy téves, jó vagy rossz, kockáztatjuk, hogy állításunkat egy beszűkült perspektíva vagy életforma kifejezésének tekintik és kigúnyolják. (…) A tulajdonképpeni eredmény a kortárs kultúra már egyébként is elképesztő szellemi tunyaságának növekedése, valamint a bölcsészet és a társadalomtudományok alsóbb régióiban minden komoly érvelés összeomlása lett – hiszen senki nem akarja mások objektív érveit komolyan venni, vagy akár bármi másnak, mint első személyű kijelentésnek tekinteni.”

A helyzet azóta talán még súlyosbodott is. Ami Nagel álltásainak fényében magától értetődő. A kijelentés, hogy „nincs igazság” értelmes állításként legfeljebb azt jelentheti, hogy az objektív igazságon belül mindenkinek meg lehet a maga saját igazsága is, hiszen az igazságot a nézőpont is generálja. Az ellentmondás tétele három megszorítással érvényes: a és non-a ugyanakkor, ugyanott és ugyanabban a vonatkozásban nem lehet egyként igaz. A legkényesebb pont a vonatkozás. Hiszen törvényszerűnek tekintett kijelentéseinket mindig tárgyak csoportjára vonatkoztatjuk, de még ugyanazon tárgy sem tökéletesen azonos önmagával, hiszen folyton változik. S az állítást is folyton más szubjektumok mondják ki, akik maguk is folyton változnak.

A posztmodern relativizmus nem ezeknek a maguktól értetődő vonatkozásoknak a tekintetbe vételén alapul. A „nincs igazság” állításnak meglepő módon azt kell jelentenie, hogy én vagyok az egyetlen, aki igazat beszélek, hiszen az általam kimondott mondat megkérdőjelezhetetlenül igaz. Bárki tapasztalhatja! A posztmodern ember – felvilágosult világunk haladó hagyományait követve – senkivel nem ért egyet, aki nem úgy gondolkodik, mint ő. S teszi mindezt szellemi felsőbbrendűségének vitathatatlan tudatában, hiszen ő már azzal is győzedelmeskedett, hogy eleve beismeri a vereségét.

A „nincs igazság” kijelentés azonban, ha igaz, maga sem lehet az. Ráadásul a tényekkel sem egyeztethető össze. Maga a beszélő ugyanis nyilvánvalóan különbséget tesz saját érvényes (a tényekkel egyező) és a másik érvénytelen (a tényekkel összeegyeztethetetlen) állításai közt. Ezeket a (szerinte szintén nem létező) tényeket szellemesen és tetszetős kedélyességgel fedi el. Dús habot ver a nyelvből.

Ennek a habverésnek egyik legszebb példája a „törzsi” terminus túláradó használata. Evidencia, hogy – a szó mélyebb értelmében – minden közösség törzsi. Mert különösen intenzív összetartozás-érzést feltételez. Csakhogy a modernitás talán legszívósabb rögeszméjével ellentétben, közösség nélkül nincs individuum sem. Defoe Robinsonja is azért ember még, mert magányában is képes fenntartani a közösséghez tartozás fikcióját. Az ő esetében a nemzet valóban fiktív közösség. A közösség, amely nélkül ő valamiféle, az állatnál is magányosabb (fiktív?) lénnyé degradálódhatna, már csak a képzeletében él(het). Ámde a szó szigorú értelmében még a testileg szorosan összefonódó szerelmespárok is képzelik egymást.

A nemzeti érzés is (mindkét – kulturális és állampolgári – értelmében) ugyanolyan természetű fogalom, mint a családhoz, a baráti társasághoz, a munkahelyi közösséghez, a településhez, a társadalmi csoporthoz, a kontinenshez vagy az emberiséghez való tartozás. És közben persze más is.

Ezt a másságot azonban sokak szemében az növeli betegesen mértéktelenné, hogy a modernitás a kulturális nemzet nevében bő másfél évszázadon át minden más közösségi összetartozás létjogosultságát elkezdte dühödten tagadni. Az úgynevezett állampolgáriak ugyanezt teszik (számos jel szerint ma már csak tennék) minden más közösséggel, főként a kulturális nemzettel. Tünetértékű, hogy a két fogalom esetleges összetartozásáról egy önmagára valamit is adó értelmiséginek eltökélten hallgatnia kell.

Lényegében ennek a követelménynek a képtelenségéről szól már Szophoklész Antigoné című tragédiája is. Antigoné – a tágabb értelemben vett családdal (azaz a törzzsel) akkor még valóban szervesen összefonódott „esztelen” szeretet nevében temeti el Polüneikészt. Szophoklész Kreónja az időközben földközi-tengeri nagyhatalommá vált, s ekként fokozatosan „állampolgári nemzetté” alakult városállam, Athén példáját alapul véve az ész nevében ítéli halálra Antigonét. A katasztrófának azonban a nézőt épp ezen a hamis szembeállításon kell felülemelnie. A néző arra jön rá, hogy a családi-törzsi és a városállami összetartozás nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő kategóriák. A kettő konfliktusa fatális tévedés, sem az állam nem maradhat fenn családi értékek nélkül, sem a család az állam védőburka nélkül.

S ez a mi mai – globalizálódó – világunkban a törzsi társadalom kulturális funkcióját tovább éltető, de időközben a vérségi összetartozástól elszakadt államon belüli kulturális közösségekre is érvényes. Családok és maradéktalanul legitim kulturális közösségek nélkül az államok sem maradhatnak fenn. A toleráns együttélés alternatívája a káosz. A lavinaszerűen ránk zúduló katasztrófa.

Úgy tűnik, Szophoklész ma még túl magas számunkra. Antigoné igazsága megbélyegzés tárgyává silányult. Frusztrált alattvalók kórusa előtt Kreón ismét tönkre tehet mindannyiunkat. Önmagát is.

Fotó: eif.co.uk