Haragszunk a görögökre, mert az istennek sem akarnak olyanok lenni, amilyennek mi akarjuk, hogy legyenek. Nem német-görögök, nem magyar-görögök, nem francia-görögök. Talán nem is EU-konform görögök, ahogy voltaképpen senki sem az. Minden árnyalatból kellene egy, hogy kikeverhessük az EU-s kéket.

Szeretjük a görögöket, mert úgy érezzük, helyettünk intettek be Brüsszelnek, helyettünk lázadtak fel. Miközben azok is mi lennénk, akik ellen „zendülnek”, hiszen Brüsszel nem egy külön entitás, amit rátelepítettek szegény Európa testére, hanem belőlünk, a mi bogarainkból és mániáinkból áll össze. Magunk is szavazunk róla nap mint nap, teszünk hozzá vagy veszünk el belőle. A magunk súlya szerint. Szóval, ha a görögök szabadságharcosok, akkor mi vagyunk a rabszolgatartók, és a helyzet ahhoz az afrikai diktátorhoz hasonlít, aki mindenáron az ellene szerveződő függetlenségi harc élére akart állni.

Ha én valamiért haragszom a görögökre, akkor az az, hogy nagy sebbel-lobbal feltettek maguknak egy kérdést, amelyre a lehető legnehezebb egyértelmű igennel és nemmel válaszolni. Mégis úgy tettek, mintha. A következmények persze beláthatatlanok, az öröm pedig, ami könnyen káröröm is lehet, igen gyors lefolyású. Megvolt az aktus, mindenki élvezte, tán még a kipingált lány is, aki szabadságnak hívja magát, most viszont fizetni kellene, nem tudni mennyit, de pont ehhez nincs kedve az előbb még oly tüzes görög istennek, hiszen a gyönyör már el is illant, maradt a kényszer keserű érzete és némi undor.

Ha valamiért szeretem a görögöket, akkor az az, hogy bár mindenki józanságra intette őket, mindenféle mumusokkal ijesztgették, ők mégis flörtölni kezdtek a kipingált lánnyal, akit maguk között szabadságnak hívnak, még ha semmi értelme is ennek, hiszen a dacból csak ritkán lesz igazi freedom, inkább csak valami pótlék, rossz íz a szájpadlásra tapadva... de legalább megpróbálták. Eljárták magukban a zorbát, szívósan, leszegett fejjel. Mások örömére. Örüljenek és kattintgassanak a turisták. Úgy sem értenek semmit a lényegből. Ahhoz ugyanis görögnek kell lenni. A Parnasszuson születni, mert minden görög ott születik, csak később válik halandóvá.

De hát mi is írhatná le őket jobban, mint a hiábavalóság iránti oly intenzív és hosszú lelkesedés? A legjobb példa erre az a felmérés, ami most kering a neten, miszerint a görögök 2013-ban a harmadik helyen álltak a munkában eltöltött órákat számítva, csak a mexikóiak és a koreaiak előzték meg őket. A sor végén a németek kullognak 1363 órával, szemben a görögök 2060 ledolgozott órájával. S ha mindez oly hatékony lenne, mint a németeké, akkor ma mindenki rájuk irigykedne, gyűlölettel és félelemmel vegyesen néznék a gazdaságilag megrendíthetetlen birodalmukat. Ám a görögök ennék jóval bölcsebbek: ők ezer órában csak mímelik az erőfeszítést. Nem akarják, hogy bárki is irigyelje őket, azt meg pláne nem akarják, hogy gyűlöljék őket. A látszat néha ugyanolyan fontos, mint maga a lényeg. Ezt náluk senki sem tudja jobban.

Néha fontosabb a barlang falára vetülő árnykép, mint az igazi.

De féljünk a görögöktől, még ha ajándékot hoznak is? Tényleg ajándék volt ez a nem?

Ők maguk biztosan azok. Ahogy egy graffiti mondja: olyan lenne az EU görögök nélkül, mint egy buli drog nélkül. És ki akarna most, a buli közepén, kijózanodni?

És hát milyen házasság az, amelyikben nincsenek ehhez hasonló viták? Aki komolyan gondolja az európai közösséget, annak pont efféle konfliktusokra kell számítania. Meg arra, hogy előbb vagy utóbb, de megoldják, mielőtt a családi porcelánt is szétosztanák. És akkor megint fontosabb lesz a kissé már leharcolt feleség a kipingált nőnél. Mint egy igazi német tragédiában.