Dunaköztévé átlagos mindennap.

A magyarországi televíziósok spontán megérkeznek a faluba, s szabálykövető módon tudósítást készítenek a mindennapokról.

Dacia kerekeken guruló lovasszekér gördül a kétnyelvű helységnévtábla mellett el, a kamera ráközelít a szögekkel rögzített RO kezdetű rendszámtáblára. A bakon szomorú vagy vidám magyar ül, attól függően, hogy optimista vagy pesszimista lesz a végkicsengés. Felveszik mindkettőt.

Csíkszentboldogfalva a hegy tetejéről, madártávlat (Google), a feszület tövében friss virág, az utcán olcsó kínai konfekcióba öltözött gyermekek játszanak, a falu szélén birkát és hagyományt őriznek, a távolban porlik néhány szikla. A magaskultúra és a gagyi harcában itt még láthatóan kiegyenlített a küzdelem, a falu a modernizálódás vagy skanzenné válás dilemmájában őrlődik. Hangsúlyozottan érezhető a nemzetpolitika jelenléte a mindennapokban. Itt komolyan veszik.

Nyilatkoznak falusi magyarok kisebbségi helyzetben büszke öntudattal. Megközelítjük őket, átmegyünk a székelykapun, és a tipikus vidéki udvarban találjuk magunkat, apró ablakszemek, fehérre meszelt falak, majorság, évszázados diófa, a trágyadomb nem látszik.

Az egyszerű ember nyilatkozik valami apropóból (mádéfalvi veszedelem évfordulója, Gábor Áron emlékezete, ilyesmi), asszonyság az istálló előtt, látszik a tehén fara, mert épp a fejést hagyta félbe, parasztember, afféle ezermester, faragja a tősgyökeret ámbitus céljából, vagy tisztességben megöregedett tanító számol be a kisebbség mindennapjairól. Nem könnyű nekik. Mert ott lakik a faluban a román csendőr, aki minden vétségért megbünteti a magyarokat. A véreinket. A szülőföldjükön.

A templomot és az iskolát! Azt feltétlenül szóba kell hozni. Szép vágóképeken megjelenik, hogy száz évvel ezelőtt megállt az idő. Egyébként a szomszéd településre járnak a gyerekek iskolába, hét falu tart fenn egy nyolcosztályos intézményt, a pap meg öt települést lát el. Megmaradni magyarnak, ez nagyon fontos.

Organikus farmok és fenntartható sokszínűség, fejlesztési koncepció, jövőkép. Na, erről nem esik szó. Az utómunkálatok során kivágják a szövegekből a nagyközönség számára nem érthető szavakat (deterdzsent, primöria), s benne hagyják a lokális ízt biztosító kifejezéseket (borvíz, fenyővíz, szépvíz). Utóbbiakat sem érti a közönség, de kell nekik. Előbbiek a nyelvromlást, utóbbiak az ősiséget képviselik. (Az már nagyon okosnak számít magyarhonban, aki e kettő között különbséget tud tenni.)

És véletlenül sem tudhatjuk meg, hogy a kisebbségi magyarok nagyobb hányada városban él, üzemben, hivatalban dolgozik. Iskoláiban számítógépes szaktantermek találhatók, és a többségnek van okostelefonja.

És a festett sebeinél fájóbbak a valódiak.