A román képviselőház szerdán elfogadott egy törvénymódosítást, amellyel betiltotta a legionárius és vasgárdista jelképek használatát. Vagyis úgy módosította a 2002/31-es sürgősségi kormányrendeletet, hogy egyértelművé tette – a legionarizmus is fasizmus, a Vasgárda sem korabeli humanitárius szervezet volt. Már csak az államfő aláírására vár a törvény, hiszen a szenátus még a tavasszal jóváhagyta azt.

Tulajdonképpen jó hír, üdvözlendő a liberális képviselők kezdeményezése, mint ahogy az is, hogy gond nélkül megszavazta a tisztelt ház. Nem is szándékozom kákán csomót keresni, de nem hagy nyugodni a gondolat, hogy miért épp most, ha eddig nem? Ismeretem szerint Mihály Arkangyal Légiójának újjáélesztése, az azt belengő tömjénes nemzeti romantika eddig Eckstein Kovács Péter ex-kisebbségügyi miniszteren kívül egyetlen magas rangú román tisztségviselőt sem zavart, és az Új Jobboldal ifjú bakancsosaira is leginkább csak amolyan „fiatalság, bolondság” elnézéssel legyintettek. Mi késztette épp most arra a román politikai elitet, hogy lépjen ez ügyben, szembemenve az ortodox egyházzal is?

Mert az, hogy elsősorban a nemzeti egyház haragját vívják ki, kétségtelen. Annak idején, 2002-ben Eckstein kisebbségügyi miniszterként kezdeményezte a fasiszta, rasszista, idegengyűlölő szervezetek és jelképek tiltásáról szóló 2002/31-es sürgősségi kormányrendeletet, amelynek értelmében Romániában tilos háborús bűnösök emlékét ápolni. A hatályos jogszabály ellenére az ortodox egyház szárnyai alatt tovább élt és virágzott Mihály Arkangyal Légiójának kultusza, vasgárdista zászlók alatt, vasgárdista kitűzőkkel tartottak összejöveteleket, ünnepeket, amelyeken magas rangú egyházi vezetők celebrálták a misét. Az egyházi könyvesboltokban a legionárius és vasgárdista irodalom minden gyöngyszemét megvehette, és úgy sejtem, máig megveheti az érdeklődő.

Eckstein minden miniszteri erőfeszítése a továbbiakban sikertelen volt, minden beadványa elbukott, a bíróság ezeknek a „hagyományőrző” egyesületeknek adott igazat, zavartalanul ápolhatták a Kapitány, Corneliu-Zelea Codreanu, illetve a Ion Antonescu marsall szellemiségét.

A kilencvenes években és a kétezres évek elején még nem létezett a mai Új Jobboldal, de zöldinges bakancsosokkal személyesen is találkoztam, több rendezvényükön is részt vettem Nagyenyeden, ahol Szent Mihály napján évente összegyűltek. Azért Enyeden, mert az itteni börtönben raboskodott a volt vasgárdisták és legionáriusok nagyrésze. Nem is az volt a félelmetes benne, hogy a veteránok összegyűlnek, s hogy félévszázad távlatából sem látnak, éreznek, gondolkodnak másképpen, hanem az, hogy ott volt már velük az általuk – rendszerint egy-egy börtönviselt ortodox pap által – kinevelt utánpótlás, a vasgárdista egyenruhás középiskolás ifjúság. Illetve az, hogy a rendőrség úgy biztosította a nyíltan fasiszta rendezvényt, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, s a város polgármestere, a tisztségét szimbolizáló dísztrikolort felöltve díszvendégként nem átallott részt venni rajta.

És mindez nem érte el sem a lakosság, sem a magas politika ingerküszöbét. Sőt, emlékezzünk csak a parasztpárti és parasztpárt-közeli monarchista mozgalmakra, neves személyiségekre, akik az ilyen és hasonszőrű szervezetek deklarált antikommunizmusa ürügyén gond nélkül elnézték ezt a kis szépséghibát több mint egy évtizeden keresztül. A legbeszédesebb példa erre Marian Munteanu diákvezér esete; az egykori golánok emblematikus szószólóját még akkor is a keblükre ölelték, amikor minden kétséget kizáróan nyilvánvalóvá vált, hogy egyáltalán nem idegenkedik a fasiszta, azaz legionárius eszméktől.

Akkor is nyilvánvaló volt, hogy csak idő kérdése, mikor szerveződnek politikai pártba ezek a múltban gyökerező, mégis nagyon fiatal erők. Az Új Jobboldal még nem ütőképes alakulat, nem is párt, de színrelépése, ijesztően fiatal tagsága olyan jelzés, amelyet ideje komolyan vennie a román politikának, ha nem akar úgy járni, mint magyar kollégáik, akik sokáig csak legyintettek a Csurkáék szárnya alól kinőtt jobbikos fiatalokra, most viszont potenciális kormányzó erőként tartható számon. Sőt, már azzal is számolniuk kell, hogy nem Vona Gábor és csapata a legfélelmetesebb magyar erő, szépen szaporodnak azok a csoportok, akik számára már a Jobbik vagy a Magyar Gárda sem elég nemzeti, nem elég radikális.

Most megállítani ezt a lavinát szinte lehetetlen. A közeljövőben vélhetően még igen, de épp egy, a múlt héten közzéadott kutatás szerint a magyar ifjúság többsége az ő radikalizmusukkal szimpatizál és elfogadhatónak tart ”bizonyos fokú” diktatúrát is. Őket még távol lehet tartani a kormányzástól, az Új Jobboldalt – talán – a parlamenttől, de a mételyt, amit szabadon terjesztettek, már aligha.

Szeretném hinni, hogy a bukaresti honatyákat valamiféle ilyen hosszú távú gondolkodás, megelőző jellegű indok motiválta törvénymódosítási javaslatuk során. De attól tartok, hogy ez illúzió, naivitás lenne.

A kezdeményezők az indoklásban ugyebár azt említették meg, hogy „egyebek mellett az Elie Wiesel Intézet felhívta a figyelmet arra, hogy több feljelentésük esetében nem indított vizsgálatot a román ügyészség azon cikkelyek értelmezése miatt, amelyek a holokausztra vonatkoznak. E szerint a legionárius mozgalmat nem értelmezik fasiszta jellegűnek, és 1989 után több szervezet, egyesület vagy politikai párt is zászlajára tűzte a legionárius-vasgárdista ideológiát, illetve a mozgalom vezetőinek népszerűsítését” – írták a kezdeményezők. Ezért szükségesnek tartották a legionárius eszmék fasiszta jellegének pontosítását a rendelet szövegében, amelyben a fasiszta, rasszista és idegengyűlölő jelzők mellett most már a legionárius szó is szerepel” – olvasható az előterjesztésükben.

Jobb később, mint soha… de hol éltek eddig ezek az emberek? Gondolom, az intézet sem először jelezte a román ügyészség eme hiányosságát. Hol voltak, amikor az eremdéesszes miniszter vívta a maga szélmalomharcát Codreanu szellemével? És újra csak azt tudom kérdezni, hogy miért most, mert az azért túl átlátszó, hogy az Eli Wiesel központ felhívása ébresztette fel bennük a veszélyérzetet.

Egy tippem azért lenne, amit kérdés formájában inkább úgy fogalmaznék meg: vajon minek az ára ez a hirtelen megvilágosodás? Talán a rakétapajzsé vagy a beígért nehézfegyverzeté? Akármi is legyen, csak üdvözölni tudom, és remélni, hogy ez a titokzatos figyelem előbb-utóbb más nyilvánvaló antidemokratikus lépésekre is kiterjed.