Nem temetném azért még azt a lovat.

Demény Péter barátomtól és kollégámtól olvastam a minap, hogy „le kell szállni a könyvkultúra magas lováról és valahogy másként kezelni azt, amit továbbra is úgy hívunk, hogy irodalom”. És: „Én még annak a nemzedéknek a tagja vagyok, amelyik könyvkultúrában nőtt fel, és ehhez kapcsolódik egy fajta gőg. Olvastad ezt? Ha olvastad ember vagy, ha nem olvastad nem vagy ember.” Abban kétségtelenül igaza van, hogy annak a régi világnak, amely csak azért „bélyegzett” műveletlenséggel amúgy tehetséges embereket, mert nem olvasták mondjuk Dosztojevszkijt, vége van. Ahogy az általános műveltség mítoszának is. Nincs ilyen, talán soha nem is volt. Ez a gőg amúgy is inkább önigazolásként szolgált, és ma már semmi szükség rá.

De a hátas. Arról még nem szállnék le.

A Facebook elterjedésével, a művészetek úgymond demokratizálódásával lett elterjedtebb szlogen az, amit most Péter (jó értelemben) is képvisel: mindenki irodalma. Csakhogy én ebben a szókapcsolatban eredendő ellentmondást látok, ahogy a napozó halban. Az irodalom, és általában a művészet elvileg valóban mindenkié lehetne, de sosem lesz mindenkié. Méghozzá azért nem, mert sokan úgy szeretnének a művészet/irodalom közelébe jutni, hogy megspórolnák a befogadással és értelmezéssel járó szellemi erőfeszítést. S ezért fordulnak tetszetős pótlékok felé, olyan művek vagy szerzők felé, akik leegyszerűsítik, „népszerűvé” teszik azt, amivel ők nem akarnak bíbelődni. Ez magyarázza Nyáry Krisztián internetes sikerét, és ezért nem lesz olyan népszerű Szerb Antal, Schein Gábor vagy Grendel Lajos irodalomtörténete. Mert ők a maga komplexitásában tárgyalják a témájukat. És legfőképpen: attól, hogy valaki tudja, hogy ki kibe lett szerelmes, és beles a múzsák szoknyája alá, még nem kerül közelebb a versekhez, novellákhoz, regényekhez. Kétségtelen, hogy abban Nyárynak nagy szerepe van, hogy „trendivé” tette az irodalmat, de félek, hogy aki beéri ezzel a trendiséggel, az nem is megy tovább. De biztos, hogy nem mindenki.

Önáltatásnak gondolom én mindezt. Tegyük szórakoztatóbbá az irodalmat, mert akkor több olvasónk lesz. Legyen komikus, szakács és zenész az író, mert akkor tódulni fognak az emberek. Lehet. De nem az olvasók. Az olvasó ugyanis, bármilyen furcsa: olvas. És olvasás közben nem főz, nem hallgat vicceket, és csak lehalkítva hallgat zenét. Épp azért küzd, amiről finoman le akarjuk beszélni: a katarzis élményéért. Hogy valamit beépítsen magába az olvasottakból. Hogy megküzdjön azzal. Nádast, Krasznahorkait, Esterházyt sosem fogják helyettesíteni azok, akik valahol a lektűr és az irodalom között keresgélnek népszerű megszólalási módokat, mindenféle igényesség, kidolgozottság, valódi tartalom nélkül. Hiába olvassák őket ezren és ezren, mert amíg Nádasnak csak egy olvasója is akad, addig lesz irodalom, és lesz ló.

Vegyük észre, hogy a mindenkiség erőltetésével épp az olvasásról beszéljük le az olvasni amúgy sem vágyókat. Nagy László, Pilinszky vagy Thomas Mann, Camus ettől nem lesz könnyebb. Nem is lehet, és ne is legyen. Nagy rajongója vagyok Rejtőnek és Agatha Christie-nek, de sosem hittem el, hogy velük irodalmat olvasok. Remekül szórakoztam, a Tíz kicsi néger vagy a Piszkos Fred mindmáig nagy kedvencem, de azt a bizsergés, amit A pestis után éreztem, az a plusz csak nem akart eljönni. Eltelt az idő: ennyi történt. Nem tettem fel kérdéseket, hacsak azt nem, hogy ki a fene lehet a gyilkos. Miközben az irodalom számos nyugtalanító kérdést szegez nekünk, elbizonytalanít és kibillent, szinte felpofoz, és csak felvillantja a lehetséges válaszokat. A szórakozás: a válaszok keresgélése. Önmagunkban, a világban, más olvasmányokban. Az irodalom: az egyedüllét. És a segítség ennek elviselésére. Mert így találunk rá végül mindenki másra.

Ne tévesszük össze a gőgöt azzal, hogy egy napon menthetetlenül ráérzünk a különbségre. Arra, ami az irodalmat elválasztja a szórakoztatás felszínességétől. A ponyvától. A kiszolgálás kényelmét az elvégzendő feladattól. Még akkor is, ha van átjárás, és nem elszigetelt világokról beszélünk. De őszintén szólva, magamban ezentúl is mosolyogni fogok, ha valaki megáll Frei Tamásnál az „irodalom” tekintetében, és Dosztojevszkij emlegetésekor megkérdi: az meg ki a szösz? Ha azzal hízeleg magának, hogy ma már senki sem mondhatja meg, hogy mi az irodalom és mi nem. És ha ő Fejős Évát annak olvassa, akkor ezt a kérdést mindörökre letudta. Dögöljön meg Spiró, s lehetőleg máma még.

Persze ettől még lehet tehetséges és rendes ember. A világért sem tartom majd butának, műveletlennek. Miért is tartanám, hiszen olvas, nem? Benne van a mindenki masszájában. Legfeljebb csak sajnálni fogom, hogy messze maradt attól az élménytől, amit az igazi irodalom tartogat. A keveseknek.