Brit arisztokratától kölcsönvett címmel startol e szöveg, mely történetesen éppen a történelemről szólna: személyes és akár hivatalos históriákról, történetekről. Gyerekként a kertben akartam újra kiásni a második világháborús orosz bunkereket. Minden ősszel, kampányszerűen nekilendültem (apám szerint lovakat bújtattak az ágyútűz elől, de néhány láda átnedvesedett töltényt is betároltak a két tetemes gödörbe). Mamát faggattam, és mivel tétova mozdulatokkal csak odalegyintett a vélt lelőhely irányába, lendületem mindig elakadt a tervezés hevében.

Kudarcot enyhítendő következett a történelem–filológia líceum, ahol a nyolcvanas évek szabványszövege ömlött, miközben otthon a faluban a Tolnai Világtörténelme, és nagyapám más infóval szolgált. Majd fővárosi egyetem, ahol az egyik szemináriumon éppen a 48-as bilétát húztam, és jó alaposan kezdtem előadni a témát: olyannyira, hogy az időből (a mikrotörténet kronológiai tengelyéből, mondanák aggályos szaknyelven) kifogytam, s a tanárnő, aki amúgy rokonszenvezett velem – de nem tudhatta, hogy szülőfalumat is feldúlták a mócok – rám kérdett, hogy netán el szeretném hallgatni a nemesi hadak erdélyi atrocitásait? Mikor meg a Köpeczy-féle Erdély-trilógia megjelent, és a pártszervek irdatlan médiahadjáratot vezényeltek ellene, fohászkodtam, hogy a sok elhatárolódó magyar élelvtárs mellé ne keverjenek néhány fiatal nyilatkozót, mert a fővárosban magyar mellékszakosként épp kéznél lettünk volna.

Fordulat után sem szűntek meg a történetek, vagy éppen sztorik: nyárádmenti iskolába velem egyszerre két olténiai történelemtanárt, férj-feleséget helyeztek ki 89 őszén. Mindenki várta azt a bizonyos három esztendőt, mint a bibliai negyvenet, hogy továbbléphessen, többnyire haza, de mindenképp városra. A tanáriban vigyáztunk arra, hogy délszaki kollégáink ne érezzék „nyomasztónak” a magyar fölényt, s egyetlen estis osztálybeli feszült pillanaton kívül nem is lehetett panaszuk első munkahelyükre. Mégis, 90 tavaszán úgy vonultak el, mint a hírhedt Harkov-jelentés áldozatai, igaz, szenvedéseikért két, jégbe hűtött, craiovai katedra járt.

És nyilván van történetem a vásárhelyi márciusról, bányászjárásról, funari Kolozsvárról, és lesz arról az időről, amikor a Csillagok háborújából is lehet majd történelem szakon diplomavizsgázni, vagy amikor Lucian Boia már tantervbe kerül, hogy lenne derűlátó kicsengése (legalább) ennek a frázisnak. Van vélemény, mely szerint nem is tudomány a história, inkább ha egymással valószínűségben vetekedő forgatókönyvek tusája, mérgesebb hangvételben retroaktív manipuláció vagy a hitetlenkedés hálótársa.

Az elmúlt huszonöt év arra volt jó, hogy idénre beérett a mindenféle memoárok garmadája. Összegzések, intézményi krónikák, személyes naplók és műfajilag még tisztázatlan emlékezésformák szüretét éljük, miközben a tőszomszédba költözött sunyin az áltatás, hogy íme, most e negyedszázad révén megadatott a perspektíva felfedezésének heurékája, most, hogy már van történelmi távlatból garantált rálátásunk a dolgokra. Pedig dehogy-dehogy. Ezen még az sem segítene, ha Ion Iliescut „egy újabb történelmi fordulat erejéig” holnapután megvádolnák 89 decembere miatt, és rohamléptekben el is ítélnék. Mint ahogy – az arányokra figyelmezve (ez is csak perspektíva kérdése!) – a Biszku-per újra vételétől sem remélhető a történelmi érzék(enység)ünk felemás, de még elfogadható rehabilitációja.