Ültem valamelyik nap az ágyam szélén és azon töprengtem, hogy miért nem megyek ki én is plakátrongálni. Átfesteni, kijavítani. Június van, gyönyörű nyár, a jóisten is tetterős tilatkozásra teremtette.

Aztán mégis maradtam.

Bár egyes átfestéseket nagyon szellemesnek találtam („Ne egyétek meg a magyarok máját!”), valahogy mégsem tudtam rászánni magam. Már azért sem, mert minek elrontani egy ekkora tréfát? Mára kiderült, maga a miniszterelnök jelentette ki a rádióban, hogy elsősorban az embercsempészekhez szól a kampány. Hát ilyet még a fénykorában lévő Monty Python sem volt képes kitalálni. Ezzel a tegezős, leszólítós, átnevelős plakáttal térítenék el a jó pénzért dolgozó csempészeket? Nekik kell tisztelniük Magyarország kultúráját? Ők nem vehetik el a magyar embercsempészek munkáját? Zseniális!

Ha viszont nem tréfa, hanem csak a megszokott sunyiság, akkor is maradjon a helyén. És nem csupán a szólásszabadság jegyében. Hanem örök emlékeztetőként. Hát mikor nyilvánul meg ilyen őszintén a butaság, a politikai rövidlátás? Mikor derül ki, hogy a rendőrségnek kell őriznie propaganda-plakátokat, parancsszóra, jó öleb módjára? Mikor lesz fontosabb a rongáló a tolvajnál? Mikor fedi fel magát ilyen nyíltan a plakátok mögött rejtező mentalitás? Lefényképeztem néhányat, és eltettem tananyagnak leendő gyermekeim számára. Szép kis album saját butaságunk történetéről. Pár év, és tele lesz.

Volt, aki azzal utasította el a rongálást, hogy egy későbbi kampány során (választások) ez jó ürügy lesz majd a Fidesz-aktivisták számára. Erre hivatkozva tépkedhetik le majd az ellenjelöltek plakátjait. Értem, bár nem hiszem, hogy a kordonbontással hagyományt teremtő politikai erőnek szüksége lenne bármiféle előzményre, ha valamit meg akar tenni. Hiszen az egész Fidesz-kormányzás erről szól: mit merünk még megtenni. Meddig merünk még elmenni. Letörölhetjük Európát a magyarok térképről? Elhitethetjük velük, hogy egy zárt szobában, sötétben, csak a mi lámpásunk fényében lehetnek boldogok? Rávehetjük őket arra, hogy másokat gyűlölve szeressék egymást? De leginkább minket, a megmentőiket?

Az ellenkampány, amelyre pillanatok alatt gyűlt össze a pénz a neten, már sokkal inkább kedvemre való. Tréfát a tréfa ellen. Bár az angol abszurd humoristák utódait nem lesz könnyű felülmúlni, érdemes megpróbálni. Plakátragasztásra már inkább kapható vagyok. Hiszen a legadekvátabb válasz egy efféle provokációra nem az indulat, amely még a legszellemesebb rongálás mélyén is ott munkál, hanem a derűs kreativitás. Ha valaki az indulat felszításával párbálja elfojtani egy lehetséges probléma kibeszélését, akkor minden el kell követni a beszéd lehetőségéhez. A rongálás csökkenti, nem pedig növeli a párbeszéd lehetőségét. A menekültek problémájának (már ha ez probléma) megoldását (már ha szükség van megoldásra).

És a legnehezebb: elfogadni, hogy az is Magyarország, amelyik bedőlt a kampánynak. Nem csak az, amelyik (joggal) felháborodott. A legnagyobb kihívás épp a végképp kiábrándult, magára hagyott, bármikor és bárki ellen felhergelhető réteg megszólítása lenne. Megnyugtatása és felkarolása. Mert ez az egyetlen ellenszer. Körülményes és nem kecsegtet olyan gyors és látványos sikerrel, mint egy plakáterdő, de nincs más út. Hacsak nem akar mindenki menekültté válni. A saját országában.