Miután a szervezeti átalakítások – az ügyvezető elnökség visszaállítása, elnökének és alelnökeinek megválasztása – nem ígértek meglepetést, kifejezetten azzal a szándékkal ültem végig az SZKT szombati ülését, hogy „árnyalatokra vadásszam”. Vagyis olyan mozzanatokra, értékelésekre, netán elszólásokra a beszédekben, amelyek a kommunikációs fősodor mellett jeleznek partmenti állóörvényeket is. Remélem, értik, mire gondolok, mert abba is hagynom a képes beszédet, miután annak túlzott használatát minden adódó alkalommal felrovom politikusainknak.

Kelemen Hunor szövetségi elnök politikai beszámolójában elmondott egy megrázó történetet, amelyik „nem történhetne meg bárhol”. Ezzel máris feszültséget keltett (a szokott formula, a „bárhol megtörténhet” más jellegű történetet indít), s a feszültség a végletekig fokozódott egy fiatal asszony elgázolásához érve (részeg milicisták követték el); s kiderült, hogy még csak nem is ez a csúcspontja, hanem az, hogy amikor a polgármester kéri a helyi rendőrparancsnok lemondatását, igazságtétel helyett beindul a retorziós gépezet: nemzetbiztonsági megfigyelés, majd házi őrizet, a kisváros vezetőségének lefejezése. És természetesen nő a felháborodás, fellobban a gyűlölet lángja a közvéleményben. A szövetségi elnök tudja, hogy nem szabad általánosítani, illetve hogy az ilyesmi „bárhol megtörténhet”. De hát nem ő maga mondta, hogy nem történhet meg bárhol? A helyzet az, hogy elvben csakugyan bárhol megtörténhet, viszont például ez az eset fordított alapállásban (mondjuk ki: ha magyar rendőrök gázolnak el részegen egy román nőt) teljesen más reakciókat vált ki hatóságból és városlakókból egyaránt.

A tanulságos, bölcs, megindító-megrázó történeteknek évezredes hagyománya és újmódi kommunikációs elmélete van. Képlete: legyen MESE (Modern/Mai – Emberi – Stílusos – Egybetartozó, azaz koherens és sallangmentes); de ettől a termékértékesítő célzatú recepttől persze eltér az általánosabb ’ügy’, ’tét’, ’terv’, ’kapocs’ értelmű történet tartalma, például amikor azt mondjuk: közösségünknek (általában a magyarságnak) egy új nagy – megváltó – történetre van szüksége (miután az autonómia vagy kimerült, vagy nem is volt eléggé az...), a politikában pedig a parlamenti vagy kormányzati részvétel nem „történet”, hanem pusztán eszköz, amelyről olykor akár le is lehet mondani hősiesen.

Tegyük hozzá azonnal: a sérelem ebben az átfogóbb értelemben nem történet. Vannak előzményei a Ráduly-ügynek, megvan, sajnos, a története Nagy Zsoltnak és Markó Attilának is, a lényeget tekintve talán nem is különböznek a Ráduly Róbertétől. Sőt, a jogállamiságot meggyalázó, nem bennünket sújtó román rendőrállami és ügyészállami allűröknek is megvannak a történetei, visszaélésekről, bosszúkról, maffiózókról, megvesztegetésekről, cinkosságokról. Aki nem figyel oda, amikor másokkal történnek meg a törvénytelenségek, jogsértések, azzal magával is előbb-utóbb megtörténnek. Arról nem is beszélve, milyen régi hagyománya van Romániában a nagy, alkotmányos/törvényesített ígéretek be nem tartásának – az 1923-as Alkotmányt követő hosszú sorban az egyik legújabb a minap ünnepélyes évfordulóját ülő Nyelvi Charta be nem tartása, amiről hatásosan beszélt egy hónappal ezelőtt a képviselőház plénumán Borbély László. És arról sem beszélve, hogy milyen sikeresek tudunk lenni egymás elgáncsolásában, lásd legutóbb az ostoba, felelőtlen „gyöngyhalászatot”.

Az SZKT-n az egyik hozzászóló „kitettségről” beszélt. A kifejezésnek kizárólag a pénzügyi meghatározását találtam meg („a kockázat mérésének egy módja; azt mutatja meg, hogy adott termékben, vagy devizában mekkora pozícióval rendelkezünk”), de különösen a felhozott példák és összefüggések alapján mindenki tudta jól, miről van szó: arról, hogy az RMDSZ és az általa képviselt magyar közösség mi mindennek van kitéve. Jogsértésnek, mellőzöttségnek, megkülönböztetésnek, packázásoknak. Markó Béla egyenesen szemléletváltásról beszélt: ,,Az RMDSZ-nek rendkívül nagy feladata és felelőssége van a következő időszakban: meg kell akadályoznia azt a rossz szemléletváltást, amely Romániában, de az egész térségben tettenérhető, és amely megkérdőjelezi azt a nehezen kiküzdött kisebbségpolitikai vezérelvet, miszerint a kisebbségeket érintő kérdésekben ne dönthessenek az adott kisebbség megkérdezése nélkül.”

Ezekről a történetekről – problémákról, sérelmekről, gondokról –, de kisebbségpolitikai vezérelvekről is szólnia kell majd Kelemen Hunor szövetségi elnöknek a küszöbön álló, rendkívül tartalmasnak, mondhatni történelminek nevezhető washingtoni látogatásán. És szólnia kell a romániai magyarság jó szándékairól, életigenlő terveiről, reményeiről, tenniakarásáról. Hátha szemléletváltás következik be az amerikai kormányzat emberjogi politikájában, és az ismét felkarolja a kisebbségek mint pozitív biztonsági tényezők ügyeinek rendezését. Mert vannak azért felemelő történeteink is.