Elsőre Kolozsvár belvárosában gurult elém a téma egy távolsági busz képében: szélvédője mögött a táblácskán a Rădăuţi-Dublin felirat. Hátrapakoltam a retinára rögzített képet, hogy majd megírom, ha rámtör az éppen soros ötlethiány. Az élet viszont más ritmust diktál, mert alig egy hét múlva már másodjára is találkoztam a bukovinai kisváros nevével.

Méghozzá hírműsorban (ha most azt mondom, rádióban, akkor reklámnak tűnik, pedig tényleg): merthogy a település, amely a régi megyerendszerben még székhely volt, s melynek neve németül, jiddisül, magyarul, lengyelül és ukránul is megjelenik egy szimpla kattintással, tehát ez a húszezer fős városka vezetőség nélkül maradt. 2012-ben választott polgármestere előzetesben, a helyére kinevezett alpolgármestert pedig pártja zárta ki, így neki is távoznia kellett. A helyi tanácsot feloszlatták, mert két hónapig nem ült össze. Az ideiglenesen kinevezett-áthelyezett polgármesterpótlót pótló tisztviselőnek a múlt hóvégen járt le féléves megbízatása.

Radóc végre „(f)elszabadult”. Suceava megye prefektusa ígéri a mihamarabbi megoldást, miközben a kurrens ügyekre tonnával hordják a jeget a városházán, a szaktárca jogászai pedig becsületesen bevallják: hasonló helyzetre nem léteznek rendelkezések, hiányzik a törvényes megoldás.

Mire a hír lecsengett bennem, hirtelen megvilágosodtam: a Kolozsváron áthaladó távolsági buszon biztosan azok ültek, akik idejében megtudták, hogy városuk fejetlenül fog nekilódulni a májusnak, és hova máshová menekülhettek volna a káosz elől, mint az alig 3038 kilométerre levő Dublin hűs felhőzete alá. Radóc nyolc testvérvárosa között ugyan nem szerepel az ír főváros, de ez most különleges helyzet, és mint ilyen, rendhagyó intézkedéseket-döntéseket igényel.

Pedig a radóciak nem akárhonnan startoltak: lokálpatrióták legvérmesebbje is irigykedve, párás tekintettel révedne vissza helyettük az ötezer éves archeológiai leletekkel rendelkező, a 14. században már okmányokban is létező településre, templomára, mely Bukovina-szerte a legrégebbi, kőből emelt vallásos intézmény. 1744-ben nyomdája, 1899-ben már vasútja volt, sörgyára, lótenyészete. Majdnem kétszáz éve nyerte el a vásárvárosi rangot (két évtizede lett minicípium, de erre azért nem annyira büszke). Nicolae Iorga igazi galíciai gyöngyszemként emlegeti. Az első világháború előtt hárompillérű etnikai összetétele volt: németek, zsidók és románok, majdnem egyenlő arányban.

Ami az utóbbi ötven évben Radóccal történt, kevésbé kiarakatba való: a városképet szocreál tömbházültetvényekkel  „modernizálták”, kiszorult egykori szerepköréből, és a kilencvenes évek elejétől mintegy hatezerrel csökkent a lakossága. De ezt a távozók a busz visszapillantójában – sebesség, vagy a szemükbe csapódott „valami” miatt – nem látják pontosan. Az viszont, hogy ez a példanélküli fejetlenség éppen Radóc-Rădăuți-Radautz-ראַדעװיץ-Radowce háza táján következett be, mégsem meglepő; Matei Vişniec, a román (és egyre inkább a francia) neoabszurd-dráma klasszikusa is e városkában született, igaz 1956-ban, amikor nem csak hogy biztos talapzaton álló polgármestere, de betonba plántált párttitkára (propagandistája, szekusa, kultúrfelelőse ésatöbbije) is volt  a bukovinai településnek.

Vişniec 1987 óta Párizsban él. Harminc évre rá a radóciak is belendültek. Sőt, meghaladják őt, nem is lassítanak Párizsnál. Kötve hiszem, hogy szövegeit ismerik a buszbeliek, de ha mégis – és telítődtek finomfanyar  cinizmusával –, várja őket Dublinban James Joyce nemkülönben felemelő és derűs prózája mint helyismereti kézikönyv.