Papp Sándor Zsigmond: Kisszerűségben a legnagyobb

Valahogy úgy képzelem, és most legyünk egy kicsit indokolatlanul derűlátóak, hogy a távoli jövőben egyre nehezebb lesz megtanítani majd a diákoknak, hogy milyen is volt az emberi gonoszság. A mohóság, vagy az a páratlan képesség, hogy bármikor felismerhetetlenül lealjasodhatott. Ezért majd időutazásokat szerveznek kizárólag pedagógiai célból a fasizmus sújtotta Európába, a lágerekbe, a Titanic fedélzetére még a nagy találkozás előtt, Nagaszakiba és a széteső Jugoszláviába, Irak végtelenül reménytelen olajmezőire vagy Csernobil elhagyatott rémvárosába. Lesz látnivaló bőven.

De vajon mit taníthatnak majd meg a mai, az ezredfordulós Magyarországról? Egy népről, amely igen sokra vihette volna minimális összefogással, ám ők kéjelegve vetették bele magukat a Gyurcsány- vagy Orbán-féle meddő perlekedésekbe, ahelyett hogy elvekről, tennivalókról, célokról vitáztak volna. Remek illusztráció lesz ez majd az önkéntes kisszerűségre is, a pitiánerségre, amelyet hosszú idő után nem egy idegen hatalom, nem egy kívülről behozott rendszer erőltetett rájuk (ahogy ezt rendszerint kifogásként felhozták), hanem önnön maguk. Sorba álltak a lóizéért (más szót fognak használni, amitől most szemérmesen eltekintenék), mondja majd a jövendőbeli pedagógus, és senki sem fogja érteni.

Csak egy friss példa.

Az elmúlt évek egyik legnépszerűbb ifjúsági rádiójáték-sorozatának (Időfutár) ismétlését azért hagyja abba az MTVA, mert abban kínos (és teljesen vétlen) aktuálpolitikai célzás hangzik el. Történt ugyanis, hogy a történetbeli Felemásszemű, aki amúgy odavan a hatalomért és pénzért, fikciós lakcíme időközben valósággá vált: a történet megírásának idején még gazos telekre Láng Zsolt fideszes polgármester rittyentett új, több százmilliós villát. Természetesen bérből, megtakarításból, ahogy ez nálunk lenni szokott. A történetbe rejtett időutazás így körbeért. Lett is belőle képtelen bulvárbotrány, ám ez önmagában még nem is lenne baj, hiszen írjon mindenki nyugodtan azt, amire futja, hanem hogy valaki a döntéshozók közül komolyan vette a vádat. Miszerint Tamási István a rádiójáték szerzője előre látta a fejleményeket, így a polgármester leendő villájáról mintázta a múltban „a gonosz házát”. Az MTVA így a leadott hetven rész (az első évad) után lekapta a műsorról a rádiójátékot (miközben még 140 rész lett volna). Indoklás a szokásos semmi (más műsor lesz a sávban), miközben ők maguk is tudták, hogy félmillióan követték az Időfutárt, és az szinte függőséget okozott a hallgatók körében. A Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap a saját oldalán ugyanis épp egy ilyen cikkel dicsekedett még korábban. (Az ügyet egyébként Szemere Katalin kollégám göngyölítette fel az alkotók facebookos bejegyzése nyomán).

Aki ennél nagyobb kisszerűséget ki tud találni az nyilvánvalóan Kafkához mérhető zseni.

Sok mindent képzeltem el '89 legvégén, ám azt egy pillanatig sem, hogy egyszer majd magunktól kezdjük el gyakorolni mindazt, amit olyannyira megvetettünk a régi rendszerben. Amit oly kristálytisztán azonosítottunk be és toltunk el magunktól. És most ugyanannak a gyávaságnak a szagát érzem, ami a diktatúrában járt át minket. Ugyanazt a szúrós, átható bűzt, mint amikor valaki a saját nadrágját rondítja össze félelmében. Mert mi lesz ha a Kondukátor és bandája pont minket szúr ki a tömegből? Mi van ha pont rajtunk áll rosszul az egyenruha, ha a mi mosolyunk túl görbe?

De talán a jövő diákjai majd érteni fogják mindezt. És nagyokat vihognak majd rajtunk.

Én viszont legszívesebben sírnék semmire sem jó dühömben.

Kimaradt?