Isten látja lelkemet, elég sokszor leírtam már, a nagy tehetség nem függ össze a rendkívüli erkölcsi tartással, a meg nem roppanó gerinccel és egyéb ilyenekkel; ez csak a kis nemzetek nagyravágyó illúziója. Caravaggio, Villon, Verlaine, Ezra Pound, Celine, Roman Polanski – ugyan hol itt a makulátlanság?! Nincs is semmi mulatságosabb és szomorúbb annál, mint amikor megvédenek egy nagy művészt, akinek makulátlanságát vádak érik, s úgy tesznek, mintha a védelem nem is lehetne más, csak tökéletes, illetve mintha a puszta legyintés már védelem is lenne. De hát azt is meg kell érteni, hogy senki nem boldog, ha kiderül, az apja sírját kellene megbotoznia.

„Mare actor, mare caracter!", olvasom mindenféle honlapokon Gheorghe Dinicáról és újabban Mircea Diaconuról, miközben Dinică, szemben, mondjuk, Ştefan Iordachéval, bármilyen szerepet elvállalt, egyetlen pillanatra sem zavarta, hogy vajon ki rendezi azt a filmet, kik játszanak benne és miről szól; Alexandru Tocilescu egyszer ki is fakadt ellene Marina Constantinescu műsorában. Diaconu pedig nem és nem akar lemondani szenátori státusáról, holott most már a legfelsőbb bíróság is kimondta az összeférhetetlenséget – „2008 decemberétől egyidőben volt szenátor és a közintézménynek tekinthető Nottara igazgatója", tudósít az egyik román honlap.

És itt érünk vissza ahhoz, amit az első bekezdésben mondtam némileg bonyolultan: a tévhithez, az elváráshoz, hogy ha valaki nagy színész, rögtön nagy jellemnek is kell lennie. Ha viszont nem tartjuk nagy jellemnek, a tehetségét is kétségbe kell vonnunk, feltétlenül és mindenáron – nem számít, hogy érveinkből a saját ostobaságunkra derül sötétség. „Nagy színész?!, kérdezi egy kigyúlt egerű kommentelő egy másiktól. El tudod képzelni a Filantropicát Diaconu nélkül?!" Nyilván nehéz lenne elképzelni, de hát ugyan melyik színész „csinál meg" egyedül egy előadást vagy egy filmet? És ha az egyik remek, a másik már nem lehet az?

Mindezek ellenére én is el vagyok keseredve. Nem is az ország miatt – erről az országról bármit el tudok képzelni, ugyan miért döbbennék meg egy kis összeférhetetlenségtől? Hanem Mircea Diaconu miatt. Úgy látszik, mindaz, amit a korábbi kormány bírálataként fogalmazott meg különféle műsorokban, semmiben sem különbözött attól, amit bírált. Nem azt mondta tehát, ezt vagy azt senkinek nem szabad, hanem azt, másnak nem szabad. (Sok forradalmárról derült ki ugyanez, lett légyen bár román vagy magyar, romániai vagy magyarországi. Másfelől: ebben a szerepében nem szerettem Diaconut akkor sem, amikor nem tudtam, hogy hazudik. Szürke volt, „şters", semmilyen, karizma nélküli; majdnem azt mondtam, hájjal megkenetlen. Nohiszen!)

Másrészt: Diaconu tényleg zseniálisan játszott a Miért húzzák a harangokat, Mitică?-ben, a Ciulei-féle Elveszett levélben, az említett Nae Caranfil-műben. Mindegyik, kivétel nélkül mindegyik arról szól, milyen visszás hely is az, ahol élünk, mennyire maszatosak a fogalmak, milyen csúszósak a határok. Alakításai éppen attól voltak csodálatosak, hogy érződött: pontosan látja, amit játszik, kívülről is nézi, miközben éli, akit megformál. Nem nézte meg jól? Vagy annyira megtetszett neki, hogy egyúttal azonosult is vele?

Van azonban egy ijesztőbb válaszom is, ami persze fatalistább is egyben. Sem egyik, sem másik: sem nem rosszul nézte, sem nem hasonult hozzá. Hanem egyszerűen nem tud másképp élni, hiszen abban a kultúrában, amelyből ő származik, jóval több a hajlékonyság, jóval kevesebb a fekete–fehér. Ezért nagyon rokonszenves ez a kultúra sokszor, és ezért elkeserítő és teljesen reménytelen más esetekben.