Két íróöröm jut most az eszembe. Az egyiket láttam, a másikra nem is nagyon voltam kíváncsi.

Az első a netet is bejárta: Péterfy Gergely egy Budapest melletti parkolóban tudja meg, hogy övé az idei Aegon díj. Épp Eger felé tart egy író-olvasó találkozóra, amikor meglepi a forgatócsoport a hírrel. Előbb óvatos, mintha csak valami tréfa áldozata lenne, aztán kurjant egyet, megölel mindenkit, szélesen mosolyog. Ha számított is rá, nem hitte el. Ha el is hitte, nem számított rá. Erős volt a mezőny, Dragománra számított, de ugyanúgy befuthatott volna Závada is, vagy Szilasi.

És megérdemelte, ehhez nem fér kétség. Végre az elmúlt év leginkább sikeres és elismert könyve fut be, nincs mellébeszélés, nincs mutyi, nincs kompromisszum.

És épp ez teszi az örömöt igazivá, feledhetetlenné és teljessé. Nem utólag írták bele, nem szólt oda valaki a megfelelő pillanatban, nem csörögtek érte a telefonok. Nem rokona és nem ismerőse senkinek. Vagyis nem úgy. Leült a Szegedy-Maszák vezette zsűri, és erre jutott. Péterfy örömében minden benne van, hogy miért lehet még vágyni erre az elismerésre. Mert mégiscsak az a díj jó, amelyre titokban vagy nyíltan, sóvárogva vagy nyeglén, de mégiscsak vágyik az író. És nem az, amelyikre úgy tekint, hogy majd amolyan juttatásként egy idő után kijár neki, csak érjenek el végre az ábécében oda, ahová kell.

Az irodalom kapcsán nem hiszek a versenyben és a pontozásban, néha még játéknak is rossz, bár az ÉS kvartettje és a Magyar Narancs listája ügyesen használja ki az egyszerű számtant. Máskor viszont arról is beszél, hogy ki ismer kit és mennyire, ki tart kitől és mennyire. Arról nem beszélve, hogy aki olvas, pontosan tudja, hogy mennyire képlékeny ez. Kafka kastélya kamaszkoromban alig lett volna vézna ötös, most meg tíznél is többet adnék érte, Carver esős napokon színjeles, napfényben, strandon épphogy hatos. Ha egyáltalán jelent-e ez valamit.

Az immár tizedik alkalommal átadott Aegon viszont kiválóan alkalmas a vitára. A csöndes borzongásra, hogy miként lehet, hogy nincs a díjazottak között Bodor vagy Borbély, de milyen jó, hogy ott van Spiró és Esterházy.

És ezzel szemben ott van Szőcs Géza öröme és Kossuth díja. Az a tragédia, amiről ő maga is beszél, hogy épp azok ismerik el, akiknek a költészete soha nem jelentett és nem is fog jelenteni semmit, ám hű szolgálatait épp szolgai hűsége miatt nagyra becsülik. És ezért nem lesz az ő öröme sosem teljes, és ezért veszi el lassan mindenki kedvét az állami nagydíjtól. Mert hiába érdemelné meg, ha nem volt képes kivárni, amíg a szakma megbecsülése hozzá is eljut. Mert el kell jutnia. Úgy vélte, nem árt, ha a tehetsége kap egy kis hátszelet, ám az végül olyan erősnek bizonyult, hogy a tehetséget is elfújta.

Vidnyánszky tragédiája is épp erről szól: kétség sem férne hozzá, hogy ő is lehetne a Nemzeti igazgatója, de ő biztosra akart menni. Nem megvárni vitát, érveket, értékek ütközését. Lefejteni, sértetten megsemmisíteni minden ellenvetést. Bábnak lenni az alkotás kínjai helyett.

Így lehet Kossuth nagydíjas a jámbor és olvashatatlan Jókai Anna, aki már önmaga viaszszobra az egyszemélyes panoptikumban. És cseppet sem bánja, hogy félrehúz a hajó, hogy csak a fél ország tapsol kipirultan, kegyelettel átitatva. Néha azt hiszem, ők már nem is akarnak a táboron kívül is írók lenni. Épp elég a fél királyság, ha ott teljes lehet a kultusz.

És az a szörnyű, hogy lassan épp erről a félbevágott irodalomról, országról, királyságról szólnak az állami díjak. A bábok alkalmi csillogásáról. Arról, hogy már az elevenség illúziója is rég elveszett. Ahol mindenki pontosan tudja, hogyan járta, mutyizta, erőszakolta ki magának az elismerést a díjazott. Hogyan érdemelte ki dörgölődzéssel, vagy miként ment elébe csöndesen ideológiának, csukott szemű hűségnek, pántlikás szolgaságnak.

Ezért él Péterfy, és ezért halott Szőcs. De nem klasszikusként. Miközben még élhetett volna jó pár évet.