Milyen jó lenne, posztolta ki egykori mentorom a legnépszerűbb közösségi portálra, ha olyasfajta zsánerszobrok kerülnének Nagyvárad köztereire, amelyek Budapesten is megnevettetik a turistákat, arra járókat. A kislány kutyával, a pocakos rendőr, a lámpagyújtó kutyával és a többi. Vagyis azok az alkotások, amelyek mostanában elöntötték a fővárost, és komoly vitákat is kiváltottak. Tényleg ezek az egypoénos, álkedélyes, egysíkú, közhelyes és giccses szobrok kellenek mindenáron és minden mennyiségben?

A jelenlegi hatalom idejében született szobrok közül már nem egy botrányt okozott. A legemlékezetesebb a német megszállás giccsben és kozmetikázásban fogant emlékműve, vagy a Pécsen felállított, majd a tiltakozás miatt liszttel leöntött Weöres-szobor. Az alapvető anatómiai szabályokat is semmibe vevő, rettentő giccs ilyen-olyan ügyeskedés ékesszóló eredménye. Arról, hogy egy vérdilettáns (Kigl Sándor), épp ezért díjakkal kibélelt alkotó kapcsolatai révén hogyan jut egyre-másra megbízásokhoz. Hogyan hagynak nyomot a baráti alkotók a baráti ideológiával. (Egyszer talán a kommunista szoborpark vagy inkább -temető mintájára lesz egy baráti giccsrezervátum is, valahol a főváros szélén.) És akkor nem beszéltünk még a balkezes gitárt szorongató Cseh Tamásról.

Ezekből is látszik, hogy az esztétikai szempontok a legutolsók egy köztéri szobor felállítása kapcsán. Legyen mindenki számára érthető, sablonos, és az sem baj, ha semmi köze a helyhez, ahol áll (Columbo és kutyája a Falk Miksa utca elején), és ha békésnek, idillikusnak hazudja a történelmet (a pocakos rendőr). Ne legyen merész vagy eredeti, új utakat járó, ne gondolkodtasson el, ne csengjen bennünk hosszan: mintha ezek lennének az általános követelmények.

Utoljára a Felvonulás téri 56-os emlékműben csillant meg némi gondolat. A tömörödő oszlopok egy 56 fokos szöget bezáró, hatalmas, csillogó ékké állnak össze, csakhogy itt a koncepció némiképp a berlini Holokauszt-emlékművet juttatta eszünkbe. Ráadásul Gyurcsány idejében született, így már nem is nagyon lehet róla vitázni, mert az máris politikai elköteleződésnek minősülne. Akkoriban alakult ki az a felosztás is, hogy a baloldali érzelműek mindenáron a modernet, a nyugatmajmolót kedvelik, míg a jobboldaliak a romantizálót, álhistorikusat, könnyen érthetőt. Reménykedjünk, hogy mint minden általánosítás ez is hazug.

Csakhogy Váradon már a zsáner is haladásnak minősülne. Hiszen a szobrok Erdélyben sem pusztán szobrok, hanem a kulturális és történelmi helyfoglalás emlékművei. A kortalan ostobaság ujjlenyomatai. Az egyik szélén a Funar-féle Hüvelyk Matyi (Avram Iancu: kis ember nagy posztamensen) a másikon a Wass Albert vonásaival felruházott Csaba királyfi. Mennyi az esélye egy modern felfogású Szent László szobornak a most átalakított váradi főtéren? A nullánál is kevesebb. Ezért van igaza annak, aki már nem is ebben reménykedik, hanem kutyában és lányban, nevetésre ingerlő pillanatképben. Valami semlegesben, amely sem a többséginek, sem a kisebbséginek nem szúrja a szemét. Amely nem dölyfösködik, nem uralkodó vagy dacos ideológiát testesít meg. Hiszen itt már a giccs is a megbékélés luxusa lenne.

Épp ezért lenne kiút az esztétika. A valódi művészet. Ha a politika végre hátra lépne kettőt, és nem mihályvajdákban gondolkodna, hanem teret adna a képzőművészeknek, a szakmai zsűriknek, s a folyamat végén a legizgalmasabb alkotás vinné el a közteret. Innen is látszik, hogy mennyire rossz helyen élünk. Mert nekünk is lennének Boteróink, csak esélyt nem kapnak rá, hogy megmutassák magukat, hogy felvidítsanak minket. Mert vagy nem a húsos fazék mellett állnak, vagy mert nem akarnak kompromisszumot kötni. Nem akarják elrontani a szobrot. Nem kiszolgálni akarnak: közízlést, pillanatnyi politikai érdeket, aktuális értelmezést.

És akkor majd nagypapaként mesélhetünk majd arról, hogy volt egy kor, amely csupán a saját maga gőgjét kívánta megformálni, semmi többet. Erre nem sajnált pénzt, paripát, fegyvert. Rosszabb volt a fáraóknál, a despotáknál és a diktátoroknál. Mert még a gesztusaiban is kicsinyes volt, a hagymázas álmokból is csak pitiáner mutyikat tudott farigcsálni. És most nézhetjük a forgácsait, kerülgethetjük örökre.