Most hogy TGM korábbi, meglehetősen tapintatlan és vállalhatatlan kijelentésén (csuklómozdulattal seperte le az asztalról a kortárs irodalmat), mindenki jól megsértődött, majd megbékélt, hogy aztán friss erővel sértődhessen meg újra, az is kiderült, hogy ki mikor hagyta abba az olvasást. Kiderült, hogy ki nyerné meg a nosztalgia-versenyt, már ha egyáltalán meghirdetnének ilyesmit, méghozzá úgy, hogy semmit sem ért és nem is akar érteni a legújabb „irodalmi képződményekből”. Amit én olvastam sokkal jobb volt, mint amit te valaha olvasni fogsz, fordíthatnánk le a reakciókat, mintha úgy mérhetnénk le az irodalmi ízlésből kinövő micsodánkat, ahogy a felhevült kamaszok a magukét az iskolai vécében.

És az nyer, akinek a legkisebb. Vagyis, aki nagy elvakultságában a legkevesebb remekművet sorolja fel az elmúlt huszonöt évből.

Kiss Noémi a Magyar Narancs körkérdésére válaszolva viszont már érdekes szempontokra hívta fel a figyelmet. Például a nyolcvanas és kilencvenes évek írószerepeinek ellentmondására. „TGM mintha a kitüntetett írószerep mesterséges fenntartása ellen próbálna dühösen tiltakozni. Réz Pál viszont egy eltűnt, elitista szemlélet fölött őrködik.” (Ő korábban ezt nyilatkozta: Furcsa, hogy a kommunizmusban több jelentős író alkotott, mint a szabad időkben.) Majd így folytatja Kis: „Ma a médiadominancia korszaka újabb és újabb lehetőségeket kínál az íróknak, hogy ismertek legyenek, és az olvasóknak is, hogy elérjenek könyveket. Sok a marginális pozíció. Ugyanakkor számos új, sikeres írószerep bukkan fel.”

Én viszont úgy látom, hogy a sokféle írószerep egy valamit takar: épp azt, hogy nincs semmiféle szerep. Minden ruha lehullott rólunk ebben a semmilyen és viszonzatlan szerelemben. A régi minták nem követhetők. Sem az elitista, sem a váteszi, sem a poeta doctus. Elavult, molyrágta, nevetséges. Nincs mibe kapaszkodni. Az elefántcsonttorony még viccnek is rossz. A közéleti meg csakhamar önmaga paródiájába fordul.

Legfeljebb a hiúság ad némi támpontot és egyenruhát. Mert van, aki folyton az első sorba állna, és látnivalóan megtanulta a dörgölődzés minden kisszerű fogását. Van, aki az olvasóval kel és fekszik, hogy rögtön kéznél legyen, ha szükség van rá. Mindig épp azt a határt lépi át, amire kérik. A sztárság logikáját követve él és úgy tiltakozik a celebesedés mindent befolyásoló és elöntő folyamata ellen. Fotogén, de szereti hangsúlyozni, hogy utálja, ha fényképezik.

A legtöbben viszont elfogadták: ez is csak egy szakma. Alig több az asztalosnál, vízvezetékszerelőnél, éjjeli portásnál. És van egy céh, amely néha megadja az összetartozás illúzióját. A szolidaritás pillanatnyi hazugságát.

Írónak lenni: ez a mondat talán épp mostanában jelenti a legkevesebbet. Talán csak azt, amit eleve mond. Valakit, aki írással foglalkozik a szabad idejében. Valakit, akit kiadnak, és néha el is olvasnak. De semmi több. Se kitüntetés, se elvonulás. Se az értelmiség nonpluszultrája. Nem bója, nem útjelző pózna, nem metafora. Rossz köztéri szobor, egy zsákutca névadója, semmitmondó idézet az ünnepi beszédben. A romantika csak amolyan olcsó kölni, amit néha magára spriccel, hogy elnyomja a fáradó test szagát.

Annyira vékony a jelentés, hogy szerepet sem igényel. Ki öltözik ma írónak az álarcosbálon?

Írunk, mert unalmas lenne nélküle.

Írunk, mert félünk a következő perc ürességétől. És amíg kopog a klaviatúra az ujjunk alatt, nem kell törődnünk mással. Megkerülhető minden kínzó kérdés.

De ettől még születnek jó művek. Hátrahagyva az örökkévalóság vigaszát. Egyszerű prostinak tekintve a múzsákat, és sarki kocsmának a Parnasszust. Földre köpve, ha valaki művész úrnak szólítja.

Csak az olvasás pillanatában van Író. Azon kívül rongybaba, itt maradt relikvia. Akkor még elhiszem, hogy Dosztojevszkij óriás volt, Camus bűvész, Krúdy a legszebb férfi a világon. Aztán ha becsukom a könyvet, már csak abban reménykedem, hogy a szemem egy idő után megszokja a sötétséget.