Úgy kezdődött, hogy Spiró elmondta a maga elméletét a rendszerváltásról a hvg.hu-nak. Nagyhatalmak zsírozták le a rendszerváltást, mi csak asszisztáltunk ehhez, mondja többek között. Tamás Gáspár Miklós ezen annyira felháborodott, hogy azonnal írt egy választ (Kikérem magamnak), amelyben a maga szózuhatagaival megpróbálja lemosni Spirót, és vele egy kicsit a kortárs magyar irodalmat is.

Igazából nem is értem, miért.

Egy írót nem azért olvasunk, hogy a tudományos igénnyel feltárt történelmi igazságokkal (már ha egyáltalán vannak ilyenek) szembesüljünk. Hanem a vízióikkal. A saját igazságaikkal, rögeszméikkel, tévedéseikkel. Miközben Spiró nagyon is híres arról, hogy a legaprólékosabban utána jár a művei történelmi hátterének (olvassák csak el ilyen szemmel a Tavaszi tárlatot), mégis az ő szemszöge fontos. Az ő fikciója.

Szinte természetes, hogy ezt a fikciót képviseli az interjúiban is. Író marad akkor is, nem történész. Ráadásul ő ezekben a kérdésekben mindig is markáns véleményt fogalmazott meg, vállalva az ezzel járó következményeket. Talán ezért sem unalmas, még ha egyes tézisei ki is verhetik a biztosítékot, ám arra mindig is alkalmasak lesznek, hogy újra megvizsgáljuk biztosnak hitt nézeteinket. Folyton kibillent a kényelmünkből, még akkor is, ha melléfog, és ott általánosít, ahol épp az egyedi lenne fontos. De azt legalább markánsan, megjegyezhetően teszi.

TGM viszont mindezt félreértve kezdi eregetni a maga dühödt lufijait. „Az 1980-as években hat hónap alatt több jelentős irodalmi mű jelent meg, mint a rendszerváltás óta eltelt negyedszázadban összesen. Akkoriban remekekről is csípősen írt a kritika, manapság meg nyelvtani hibákból és trágárságokkal leplezett giccses motyogásokból összeábdált izékről is himnuszokat olvasunk”, írja, laza csuklómozdulattal intézve el nem csupán a kortárs irodalmat, de a kritikát is. Aztán egy újabb bonbon: „az ún. szépirodalom ma épp oly jelentéktelen, mint a XVII. században”.

Könnyű észrevenni, hogy az ő mondatait is ugyanaz a rögeszme fűti, mint a Spiróét. Csakhogy utóbbi soha nem kérte számon az előbbi mániáit, paraboláit, túlzásait, nyelvbotlásait. Nem lesz dühös arra, amit ő maga is kiválóan működtet. Hiszen hiába tudjuk, hogy TGM mindent, sőt a mindennél többet is elolvasott már, az efféle kijelentések mégis tarthatatlanok. Az irodalom természete szerint veti le magáról az efféle szentenciaszerű mondatokat. (Eszembe jut a Holt költők társaságában feltett akadémikus kérdés: Mi a költészet?, és az erre érkező ostobán magabiztos válasz.) Hosszan sorolhatnánk a Sinistrától, a Párhuzamos történeteken át a Harmóniáig a súlyos ellenérveket – de minek? Miközben próbálnánk úgy tenni, hogy az elsöprőnek álcázott ítélet mögött ne a „régebben minden jobb volt” csöndes morgolódását lássuk viszont. Hiszen még az irodalomtörténészek is ódzkodnak attól, hogy a túl közel lévő kortárs irodalomról ilyen könnyed gőggel és magabiztossággal nyilatkozzanak. Meg hát ki tudja, hogy nem épp ebben a pillanatban sül el valakinek a keze, és írja át utólag is az egész kánont, trendet, folyamatot? Mert az igazán nagy művek visszafelé is hatnak, nem csak előre. Korszakokat jelölnek ki, vagy épp tüntetnek el.

Aki olvas, pontosan tudja, mennyire képlékeny, önmagát folyton formáló anyaggal dolgozik. Tudja, hogy néha mennyire felülírja a jelen ítéleteit az idő (néha persze meg is őrzi). A világ legkönnyebb dolga Zoláról vagy Móriczról klasszikusként beszélni, miközben a mai szerzőket gúnyos vigyorral lesöpörjük az asztalról. S ebben az is benne van, hogy száz év múlva valóban így fogják látni: a nyolcvanas évek jelentették az aranykort magát, a rendszerváltás utáni pedig a punnyadt középszer a maga siralmas dombocskáival. Ki tudja, hogy változnak majd a mondatok az idővel, hiszen már Esterházy is panaszkodott arra, hogy a Termelési regény ma már egészen másként beszél, mint tette azt a megjelenése idején. De még mindig beszél, még mindig mondja a maga érvényes mondandóját. Ha nem a sorok között, hát akkor a sorokban.

Értékítéletben mindenkinek kicsit maga felé hajlik a keze. Hajlamos azt a korszakot felmagasztalni, amelyben a legtöbb friss impulzus érte, amelyben még úgy tudott lelkesedni, mint egy kamasz. Lobogva imádni művet, szerzőt, irodalmat. Én a kilencvenes évekre tenném le a nagyesküt, pedig csak a fiatalságomat dicsérném, semmi mást.

Lassan arra kell ráébrednem, hogy egy író akkor jár el a legtisztességesebben, ha egyenesen a felejtésnek ír. Aztán legfeljebb nem lesz igaza. De ez őt már nem érinti. Hiszen olyan szabad maradt, amilyenre a düh, a sértettség, a rátartiság sosem lesz képes.