Megint és újra a nyelvvel van baj. Az okoz galibát. Azzal, hogy elmond, vagy épp nem mond el valamit.

A hét egyik híre Magyarországon, hogy az „egységes kommunikáció” jegyében az Emberi Erőforrások Minisztériumának munkatársai a belső és külső (az uniós pályázati nyertesekkel folytatott) levelezésükben kerüljék a stadion, a szegénység, mélyszegénység, gyermekszegénység szavakat. Mint ahogy nem veszi ki jól magát az esélyegyenlőség, ápoló, gondozó, de a terhes, a rokkant és a fogyatékos sem. A legszebb az egészben, hogy „szinonimákat” is javasolnak. A szegény legyen inkább rászorult, a szegénység rászorultság. Legyen inkább fogyatékkal élő és legyen inkább fedett sportlétesítmény. A terhes pedig inkább várandós.

Orwell óta tudjuk, hogy minden hatalom, amely csak egy kicsit is eljátszik a totalitás gondolatával, a teljes ellenőrzés csábító és kényszeres ideájával, az magától értetődően nyelvet is kreál. Újbeszélni kezd, mert a régi folyton leleplezné. Kilógatná a lólábat a legszebben megfogalmazott körmondatból is. Másrészt a gondolkodás, akár a rossz fésű fogai a hajba, folyton beleakadna a nem oda illő, kijózanító szavakba. Legyen csak minden gördülékeny, automatikus és elfedő.

A rebellis lelkű magyar ilyenkor persze azonnal dédelgetni kezdi a stadion és szegénység szavakat. Olyan mondatokat keres, amelyekben ezek minél gyakrabban előfordulnak. Terhes nők és szegények lepték el az esélyegyenlőség színeibe öltözött stadiont. Sőt máshol és másként is használná. Szegények szegénykedtek az aluljáróban.

Nem is a kozmetikázás rettentően átlátszó mivolta és szegényes gondolatvilága igazán fájó, hanem a szándék a nyelv, ópardon, a kommunikáció uralására. Habony Újtestvér irányításának szellemében. Mert immár a saját embereimet is biomasszának nézem, és a massza lehetőleg ne gondolkodjon, úgy írjon meg egy sablon levelet, ahogy egy ötéves rakosgatja a nyelv építőkockáit. Még csak ismétel.

A szándék egyértelmű: ne azt nézd, ne azt mond. Itt egy kis paraván, ott egy kis elterelés. Mert a valóság éppoly épített és gondozható fikció, mint minden más. Mert van az én valóságom, és van a tiéd, te kis megtévedt fogyatékos. Akinek a szeme és nyelve folyton elkalandozik. Leír és nem teremt, nem hoz létre kegyes látszatokat. Úgy hazudik, hogy közben igazat mond. Márpedig, és ezt nagyon tudja már a Habony vezette reguláris nyelvészcsoport, amire nincs szavunk, arról hallgatnunk kell. Amíg a csend be nem terít mindent. Még a leghangosabb ellenzéki szónok legzengzetesebb mondatát is. Amíg csend nem lesz az is. Olyan érthetetlen lesz a stadion, mint a mai gyereknek az a mondat, hogy tárcsázd már fel az apádat.

Könnyen lehet, hogy az új korszak már nem látványos átadásokban nyilvánul majd meg, nem a szobrokról húzzák le kéjes vigyorral a lepedőt. Most inkább a fordított lesz igaz. Lepedőzzük be az aluljárókat, a zsákfalukat, a nyomor helyeit! Bújjon lepel alá a túl sokat fecsegő történelem, beszéljünk arról, hogy az oroszok a magyarok könyörgésére verték szét az '56-nak nevezett huliganizmust. Egyáltalán: lehetőleg ne is használjunk számokat. Valahol, valakik, valamit csináltak. Várandóskodás a fedett sportlétesítményben.

Mint ahogy a geci sem pusztán sperma immár, hanem a mamelukok új köntöse. Akik kizárólag csak egymást termékenyítenék meg, és egymást szaporítanák hűvös halomba. Az indulat túlír, a sunyiság meg húzna, és egyik sem túl jó író a maga nemében.

A nyelv élő, szerves szövet, mondaná Nádasdy tanár úr. Ha megerőszakoljuk, egy életen át hordozza majd a hegeket. Ha így folytatják, egy nemzedéknek fogja jelenteni a szegénység a hülyeség elleni küzdelmet, az ellenállást, a lenéző mosolyt. Elvész egy jelentés, és terem több másik. A burjánzás igazából megállíthatatlan. A 101-es szoba sem képes kioltani ezt belőlünk. Ahol minden írónak a legrosszabb mondatait szavalják a fülébe, non stop.

Szóval, beszéljünk. Használjuk őket. Mert lassan felkészülnek majd a tulajdonnevek is. Micsoda impertinencia nevén nevezni azt, aki folyton segíteni akar rajtunk? Nevezzük csak apánknak, testvérünknek, szeretőnknek. De nem, még a többes szám se kell. Ha rájuk, drága, kormánypárti jótevőinkre gondolunk, akkor csak egy, egyetlen szavunk legyen. Semmi mellébeszélés, cikornya, átok. Vegyünk egy mély levegőt és az összes kedvességünket belepréselve mondjuk csak azt: én.

Én, én, én.