Angela Merkel meglátogatott bennünket február elején, és holnap Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin is eljön hozzánk. Ebből az következik, hogy vadul és ízlés szerint lehet találgatni, mi zajlott, zajlik a négyszemközti tárgyalásokon. Melyikük szorongat jobban és eredményesebben? Hol is áll Magyarország a világméretű helyezkedésben? Kábé nyolcvan év múlva megtudhatjuk.

A magyarok egyik fele azt szeretné, ha politikánk és miniszterelnökünk Merkelhez és Európához állna közelebb, a másik fele, hogy Putyinhoz és Oroszországhoz. Orbán meg azt szeretné, ha mindkettőhöz egyforma távolságot tartana, és mindkettőtől egyformán közel lenne, továbbá mindkét oldalról úgy látszana, mintha a másikhoz éppen távolodna… (grammatikailag is próbáltuk érzékeltetni a feladat tragikus lehetetlenségét).

Ha világpolitikai kontextusban nézzük a dolgokat, akkor bizony világháborús helyzet van itt Európában, nagyhatalmi ütközőzóna alakul Ukrajnában, és közvetlen szomszédságban vagyunk a háborús övezettel. Lehet legyinteni (Brzezinskivel), hogy az oroszok nem világhatalom semmilyen téren, csak éppen ezt ők maguk nem úgy gondolják.

Az Orbán Viktort érő ellenzéki kritikák azt róják föl neki, ami talán kényszer, hogy ebben a konfliktusban nem lenne igazán nyerő (kompország) leragadni egy álláspontban. Viszont lenne rá lehetőség. Természetesen lehet újra lejátszani az ellenzék kopott lemezeit európai értékekről, Nyugatról meg Unióról, esetleg liberalizmusról, de nem tudjuk tömegekkel demonstrálni ebbéli elkötelezettségünket. Meg vesztes helyzetben vannak ezen fogalmak képviselői a kárpáthazai valóságban.

Magyarország igazából nem a Nyugathoz tartozik. A többi Kelet-Közép-Európában becsatlakozott posztszovjet országhoz képest talán nálunk a legnagyobb az Európa-ellenesség, tömegeket lehetett mozgósítani a „Nem leszünk gyarmat!” központi jelszavával, s indulatokban egyesíteni a nemzetet valami elvont Nyugat-kritikával, amely elsősorban a liberális (szabadságközpontú) államot támadja, beleértve ebbe a sajtószabadságtól a buzikérdésig mindent, amiben odaát kicsit másképp gondolkodnak, mint nálunk. Összekacsintunk a vezetőinkkel, hogy mi azért csak többet veszünk ki a brüsszeli pénztárból, mint amennyit befizettünk, de ez csak az ügyességünknek köszönhető, és nem szép dolog, hogy bele akarnak szólni egy független ország szuverén belügyeibe. Még a zászlójukat se rakjuk ki a parlamentre!

Putyin pedig növekvő hazai népszerűséggel birodalom-építésben utazik, s egyelőre Európának legalább annyira fájnak az ellene életbe léptetett szankciók, mint neki. És az sem véletlen, hogy a szélsőjobb és szélsőbaloldali erők tekintenek Moszkva irányába reménnyel újabban. Nem feledve, hogy a Paks2 akár az MSZP (emuttnyócév) projektje is lehetne, vagy az egész politikai elité: tárgyal az éppen hatalmon lévő, ellenzék ellenez, felkészül a Jobbik.

A demokratikus hagyományok hiánya, szokták összefoglalni jelen helyzetünk ős okát. Hogy itt feudalizmus volt 1945-ig (Illyés: Puszták népe), azután szovjet rendszer, meg nehezen is tanulunk. Nem kell jogállam meg alkotmánybíróság, kiszámítható törvényes keretek, iskola, egészségügy, szegénységpolitika – elegendő, ha történelmi hagyományainkat folytatjuk. Szóval: kinek kell, és kinek nem a politikai és jogállami szuverenitás?

Ne legyen igazunk, de úgy látjuk: annyira sikerült nemzeti hagyományainknak megfelelő mintaképeket követni az ország-gyarapító múltból, hogy ismét olyan belpolitikailag támogatott külpolitikai helyzetbe kerültünk, ahonnan nem lehet jól kijönni. És ez az optimista verzió.