A Borsos Tamás nevét felvevő fiatal történészek alkotta kör hónapról-hónapra meghív egy-egy előadót. Irigylésre méltó rendszerességgel jön össze évek óta Vásárhelyen. Témáik változatosak, a frissen doktorált vagy éppen a disszertációt készítő ifjú kutatók mutatják be, mit sikerült összeszedniük a tanulmányi évek, a levéltározás, könyvtárazás során, milyen következtetésekre jutottak. Legtöbbször továbblendítik az eddigi eredményeket, szintéziseket, ismeretlen terepre merészkednek, a tudomány mai hadállásait ostromolják meg. A megcsontosodott vélekedéseket kezdik ki új források bevonásával, új értelmezésekkel, másféle összefüggések feltárásával.

Törekvésük attól hitelesebb, hogy a rendszerváltás után diplomáztak, hogy a kolozsvári (jassi, bukaresti, vásárhelyi) tanulmányokra még ráhúztak az ösztöndíjrendszer szerencsés kitágulása folytán egy-két vagy több évet kölföldön, neves történésziskolákban, műhelyekben. Vagyis azt az utat járták, amit nyugatabbra élő kar- és kortársaik számára mindig is természetes volt. Peregrinációjuk természetesen illik bele az európai tudományművelés századaiba. (Ide az ismert neveket gondold, olvasóm.)

A rendszerváltás óta – amit a nagyközönség még nem tapasztal túl gyakran – idehaza is változott valami. Az orthodox marxizmus kezét elengedte a megrendelésre íródó történelem, dogmák hulltak a porba vagy omlottak le részben, a román és magyar történeti kutatás között elkezdődött egy közeledési folyamat, egyfajta harmonizáció, amely bár kis lépésekkel halad, de mindenképpen hátat fordít a végletes véleményeknek és azok mindenáron való ütköztetésének.

E sorok írója úgy érzi, a magyar történészeknek nem kell sokat feladniuk állásaikból, ugyanis a magyar történelemtudomány jóval korábban megkezdte a dogmák bomlasztását, a torlaszok eltávolítását a múltbéli valóság felé vezető útból. Nem kell annyi előítélettel, szemellenzős elmélettel, teokratikus vélekedéssel megküzdenie. Jóval hamarabb jutott el a véleményszabadság el- és felismeréséhez.

Ezek a fiatal történészek cseppet sem tekintélytisztelők, egyetlen dolgot tisztelnek: a tényeket. Nem félnek az ellentmondástól, a humortól, a csípősebb kifejezésmódtól.

Mindez nem lett volna lehetséges – nem mondok nagyon nagy újdonságot – huszonöt évvel ezelőtt, amikor az a néhány nemzetiségi történész, aki a pályán volt, nem is gondolhatott saját tudományművelő testületre. Be kellett érnie az állami kegyek folytán engedélyezett, szigorúan ellenőrzőtt szakmai egyesületekkel, ahol az (ön)cenzúra jól működött, ahol a rejtett utalások, a képes beszéd árulkodott csupán a történész magánvéleményéről, igazságérzetéről.

Voltak persze területek, ahol a nemzetiségi történész nyelvtudása és helyismerete révén szinte egyedüliként tevékenykedett, nem kellett folyton bizonygatnia a proletár internacit. Ilyen volt a középkor és a művelődéstörténet az erdélyi magyarok vagy németek számára. Itt az állami hivatásosok alig rúgtak labdába. Számukra maradt az ókor, ahol a régészeti leleteket az aktuális elvárások szerint értelmezték, datálták, etnicizálták és az új- és legújabb kor, melybe azt vetíthettek bele, ami a leginkább hízlalta a hatalom máját. Mára mintha tűnni látszanék ez az elkülönözés. A média azonban alig hederít erre. A politikum sem. Kár hogy a Borsos Tamás Egyesület előadásait nem látogatják elég gyakran azok, akiket valóban érdekel, hogyan éltünk ezer éve vagy tegnapelőtt. Hiszen már egy régi gyufásdobozból is előcsalogatható a civilizáció múltja.