Tényleg hülyének néznek, egyre inkább annak. Kijev is, Moszkva is, Washington is.

Kit érdekelne, játszhatnák saját propagandajátékukat kedvükre, ha szép lassan már nem a mi bőrünkre (is) menne a játék. Merthogy már egyértelműen arra megy. Az emberben bennakad a szusz, amikor látja, hogy Washingtonban és a NATO vezérkarban komolyan latolgatják a fegyverszállítás lehetőségét az ukrán hadseregnek.

Porosenko ukrán elnök tegnap megismételte kérését a NATO felé, mert ugyan ő békét akar, de a békét is meg kell védeni az agresszor Oroszországgal és a terroristákkal szemben. Tény, hogy a béke törékeny dolog, védelmezni kell. Létrejöttéhez azonban inkább segítene némi kompromisszumkészség, tárgyalási hajlandóság, az immár csak és következetesen terroristáknak nevezett fegyveres lázadók kéréseinek legalább a meghallgatása, mint a hiper-szuper csodafegyverek, lopakodók, rakétavetők, légvédelmi rendszerek, vagy más csodái a nemzetközi hadiiparnak. Ezek is jók valamire – a csillagászati jövedelmen túlmenően is –, jelen esetben elsősorban egy regionális fegyveres konfliktus veszélyével a frászt hozza Európa lakosságára, s ezáltal megdobja a hadiipari keresletet.

A Szovjetunió utolsó elnöke, Mihail Gorbacsov, aki közismerten nem volt (és alapvetően most sem) Putyin híve, nem rajong az ő demokrácia-értelmezéséért, de ebben az ukrán-orosz konfliktusként emlegetett amerikai-orosz konfliktusban az ő pártjára állt. Nemrég úgy fogalmazott „A hidegháború már nyíltan folyik. Nem jelenthetem ki teljes bizonyossággal, hogy a hidegháborúból nem lesz valóságos háború. Félek, hogy az amerikaiak ezt is megkockáztatják".

Az utóbbi mondat már nyilván egyoldalú, az orosz politikus szubjektivitását tükrözi, merthogy a tánchoz két ember kell, a háborúhoz is minimum két fél. Ettől még itt Közép-Kelet-Európában sokan érezhetjük úgy, hogy Washington ukrán konfliktushoz való hozzáállásában az is benne van, hogy számára annyira távoli a Donbász és Európa keleti része, hogy nem is érdekeli más, mint a nagy ellenfél legyőzése, az évtizedek óta különböző intenzitással zajló „ki a nagyobb hatalom, ki a befolyásosabb” kakaskodás eldöntése. Hogy ebben volt némi szünet, és már-már elhihettük, hogy új világ épül, az nagymértékben Gorbacsovnak köszönhető, ezért is érdemes az ő intelmeit komolyan venni.

Bár nem gondolom, hogy ebből a fegyverszállítási nekibuzdulásból bármi is megvalósulhat, bár hiszek abban, hogy Európa nem fogja megengedni, hogy a feje fölött és akarata ellenére belerángassák egy fegyveres konfliktusba, már nem vagyok annyira biztos ebben, mint voltam néhány hónappal ezelőtt. Mindenekelőtt azért nem, mert az európai média és a hivatalos álláspontok is egyre inkább csak az egyik fél szempontjait veszik figyelembe, a Kijevét.

Pedig az ukrán kormány mindent megtesz önmaga hiteltelenítésére. A Jacenyuk-kormány háborús retorikája és kommunikációja már az abszurd határát súrolja. Sorozatban látnak napvilágot egymásnak ellentmondó közlemények, amelyek láttán nyugodtan elgondolkodhatunk azon, mit és mennyit is higgyjünk el ebből. A donyecki repülőtér kapcsán például olvashattuk a hivatalos cáfolatot annak részleges elfoglalásáról a szakadárok által, aztán nemsokára azt, hogy visszafoglalták az állítólag el sem foglalt terminált. Vagy hogy csak az utóbbi napok történéseire utaljak – cáfolták, hogy a feloszlatott Ajdar önkéntes század katonái közül néhány százan rátörtek az elnöki palotára, aztán másnap kiderült, eljárást indítottak azok ellen, akik a hivatalnál történt rendbontás felelősei. Korábban az Ajdar rémtetteiről és neonáci szimpátiájáról szóló híreket is cáfolták, így nem tudni, végül miért kellett „átszervezni” az önkéntes zászlóaljt.

Kedden azt jelentették be, hogy az Ukrán Nemzetbiztonsági Szolgálat, az SZBU meghiúsított egy terrorcselekményt, amelyet ma, csütörtökön készültek elkövetni Kijevben a parlament épületénél, ahol most kerül a plénum elé a Luhanszki és Donyecki Népköztársaság terrorszervezetté való nyilvánításának kérdése. Az elkövetők-megszervezők egy ukrán tiszt és egy szakadár lettek volna, akiket őrizetbe is vettek.

A kijevi háborús propagandában nem is ez a legszörnyűbb. Ez talán csak bugyuta. A terroristázás rémisztő, bár lehet, hogy csak azért, mert akaratlanul is egy nemzeti kisebbség szemszögéből nézem. A világot és Európát szemmel láthatóan különösebben nem zavarja, holott tavaly áprilisban, amikor még nem történt ennyi szörnyűség a keleti fronton, amikor még csak hírmondóként voltak jelen a fegyveresek és a fegyverek, akkor is már terrorellenesnek nevezték el a hadműveletet. Pedig amazok akkor még leginkább csak tárgyalni akartak – igen, több autonómiát, szabadabb nyelvhasználatot, Ukrajna nemzetállamiságának átgondolását, szövetségi államként való átszervezését. Nyilván nem vonzó dolog ez egyetlen nemzetállami vezetés számára, de nem hiszem, hogy ezért rögtön tankokkal kellene kivonulni azok ellen, akik ezt felvetették.

Nemrég beszélgettem egy ukrán hivatalossággal, akitől arról érdeklődtem, mennyire állnak Kijev pártján a nem orosz nemzeti kisebbségek, mennyire támogatják ezt a háborút. (Azóta az újabb általános, a nőkre is kiterjedő „önkéntes” mozgósítás kapcsán láthattuk ezt, a kárpátaljai magyar és román sajtóból pedig olvashatjuk, mennyire örülnek annak, hogy nekik a donbászi frontra kell vonulniuk, miközben az onnan elmenekült életerős férfiak szociális segélyen élnek az ő megyéjükben és nem mennek vissza harcolni.) Az úr megdöbbent a kérdésemen, azon, hogy egyáltalán ilyesmi megfogalmazódhat. Ő úgy látta, kötelességük harcolni a hazájukért, hiszen „Ukrajna szent földjén” születtek és vélhetően ott is fognak meghalni. Nem kell történelemtanárnak lenni ahhoz, hogy tudjuk, Kárpátalján még mindig élnek olyanok, akik a Monarchiában születtek, aztán csehszlovák, majd magyar, majd szovjet és az utóbbi két évtizedben ukrán állampolgárok lettek. Persze többen vannak, akik eddig csak két-három ország „szent földjének” tekintették szülőföldjüket, de azért, legalábbis sajtójukból ítélve, bizony úgy érzik, hogy a donbászi terroristák kissé érettük, az ő kisebbségi-etnikai jogaikért is harcolnak.

Természetesen nem értek egyet azzal, hogy fegyvert ragadtak, akkor sem értenék egyet ezzel a módszerrel és eszközzel, ha nem fenyegetne háborúval. De azt sem tudom elfogadni, ha már így alakultak a dolgok, hogy Kijevben naponta bejelentsék, hány ukrán katona halt meg, és mellékesen közöljék, hogy a túloldalon többen estek el, hogy megteltek a halottasházak az ukrán hadsereg harci sikereinek köszönhetően, szót sem ejtve róla: mégis mitől halnak a civilek, esetleg saját támogatókat is irtják a „terroristák”; hogy miért van rommá bombázva minden szakadár település, az is a terroristák műve? Hogy kik találhatók az állítólag nem is létező tömegsírokban, és miért is gyújtották magukra az ogyesszai szakszervezetek házát az oda bemenekvők, és kik elől is kellett menekülniük, ha csak békésen tüntető Pravij Szektorosok jártak épp arrafelé?

Azon a vidéken milliók élnek és milliók szenvednek, ezrek halnak meg és százezrek válnak földönfutóvá. Ehhez bizony két fél kell, bármit is harsogjon a háborús propaganda.

De Moszkva is hülyének néz mindenkit, és nem csak azzal, hogy tagadja, bármi köze lenne a konfliktushoz. Felnőtt emberek, döntéshozók tudják, nem terem a donbászi bokrokban a legmodernebb haditechnika, és ha mégis ilyen csoda történne, a helyi Ivánok biztosan nem tudnák csak úgy azonnal, profi módon használni is, nem tudnának maguktól harci taktikai terveket kidolgozni és végig is vinni. Putyin, ha akarná, tényleg tudna hatni a két szakadár köztársaság vezetésére, hiszen azok nyilvánvalóan nem léteznek az ő támogatása nélkül, így kénytelenek „szót fogadni”. De Putyin a füle botját sem mozdította arra a gesztusértékű felvetésre, amely múlt héten Brüsszelből érkezett.

Federica Mogherini, az Európai Unió új kül- és biztonságpolitikai főképviselője vetette fel – a német diplomácia és maga a kancellár is azonnal ráerősített – az egységes gazdasági és szabadkereskedelmi övezet kialakítását Lisszabontól Vlagyivosztokig. A Kreml ura ezzel is bizonyította, hogy számára sem a Donbász a fontos, nem az ott élő oroszok, nem az ukrán piac kiesése az általa megálmodott Eurázsiai Gazdasági Unióból, nem ilyen „apróságok” érdeklik, hanem mindent az amerikai-orosz nagyhatalmi vetélkedésnek, a NATO-orosz iszapbirkózásnak rendel alá. Pedig tudhatná, ezt a csatát nem fogja megnyerni. Ehhez még Oroszország is kicsi.

Eközben végképp ellehetetleníti a nemzeti kisebbségek helyzetét, mert ördögöt, terroristát csinál egy kezdetben jogos követelésekkel színre lépő nemzeti kisebbségi közösségből. Ha Európa meghallgatja a kijevi kérést, és tényleg terroristáknak bélyegzik meg a donbászi szakadárokat, akkor a FUEN lehúzhatja a rolót. Tovább meg inkább nem folytatnám a gondolatsort.