A pártosabban elkötelezett tévécsatornákon a késő délutáni, koraesti időszakban van a betelefonálós műsor. Nyilván a csíkos televízióban a csíkos nézők szólalnak meg, a kockásban a kockásak, tudja mindenki a rendet, ahogy a Magyar Nemzet publicistája nem ír vezércikket a Népszavába, úgy itt is minden és mindenki a helyén van.

Politikai tévéműsorokat már régen nem érdemes nézni, a híradók nem a világról tudósítanak, hanem a csatorna elkötelezettségéről vagy a nézőszám maximalizálásáról, az Internet fórumai átalakultak egymásra csaholó gyűlölködők sintértelepévé, ahol intelligensen anyázzák a más véleményen lévőt. Nagyon kell keresgélni, ha a valóságra, a magyar életre, az emberek mindennapjaira vagyunk kíváncsiak. Ebből a szempontból a betelefonálós műsorok egy régebbi, patinás világ ittmaradt emlékei időnként őszinte pillanatokkal.

Nem kell hozzá sok, egy műsorvezető, aki segíti a beszédben és kifejezésben kevésbé jártasakat, a tagolatlan indulatokat kicsit helyreteszi, moderál és szelektál. A betelefonálni szándékozókat pedig szépen megszűri az áfával együtt 3-400 forintos percdíj. Önálló véleményként itt újrahalljuk a semmitmondásig visszabutított pártszóvivői mondatokat, amelyeket már csontig rágtak az elemzők. Tanulságos követni, ahogy az agyközpontokban megfogalmazott üzenetek egy része nyom nélkül elhal a drótokon, mások meg csak erősödnek, amíg a felhasználói szintre érve kiürült közhellyé nemesednek.

Rendkívül érdekes, hogy bizonyos tematizálási szándékokat nem vesz be a magyar gyomor, más témák csak akkor érdeklik az embereket, ha kormánypártiak, megint mások csak ellenzékben keltenek érdeklődést. Néha rágatlan marad a nép közé vetett rágógumi. Ki a hiteles, kinek nem hiszünk, mi a hazugság, és kinél az igazság?

A tematizált közbeszéd egy önálló műfaja a telefonos betelefonálás segítő jó szándékkal. A telefonálók többsége politikailag elkötelezett, abszolút meg van győződve a kormányoldal vagy az ellenzék igazságáról, és csapatjátékosként szól bele a közbeszédbe, hátha eljut az üzenet azokhoz, akik a döntéseket hozzák. A segítő szándék dominál, aránylag ritka a gyűlölet, inkább sajnáljuk a másik oldal megtévesztettjeit, azokat, akik hisznek a hazugságoknak. A betelefonáló nem használja az értelmiségi kettős beszédet, a politikusi mellébeszélést: amit kimond, azt úgy is gondolja. A politikai demagógia nagymesterei ezt a réteget célozzák üzeneteikkel, és nehezen hihető, hogy nem tekintik visszajelző indikátornak az itt elhangzottakat.

A legszebb a dologban, amikor az általában nem fiatal betelefonáló az ország és a politikum aktuális eseményeit hozza összefüggésbe a saját sorsával vagy a családban, rokonságban megtörtént aktuális eseményekkel. Ezek lopnak, szerkesztő úr, csak mindenkit el kellene számoltatni a vagyonával, kifizetnénk rögtön az államadósságot, és a lányom, akit mi neveltünk becsületes emberré, már három éve munkanélküli, meg be kellene vezetni az ebadót, kiszámoltam, főszerkesztő úr, a feleségem 31 év munkaviszony után most kapott ezer forint nyugdíjemelést, ha visszavonnák azokat a magas fizetéseket, és helyreállítanák a rendőrök tekintélyét…

A szép és erős igyekezet, amellyel ebben a korrupt, irányt vesztett, szomorú országban ki akarják rántani a magyarság szekerét a kátyúból, összefogásra buzdít: nincs évszázados átok rajtunk, csak mindenkinek jó szándékkal, szorgalommal, a közösségre tekintve tennie kellene a dolgát, és meghallani a másik szavában a jó szándékot. Je suis betelefonáló.