Hogy vajon van-e magyar film, ezen töprengek most. Az utóbbi időben ugyanis nagyon sok jó filmet láttam. Méghozzá olyanokat, amelyek pontosabban és lényeglátóbban szóltak hozzám, mint a magyar alkotások.

A belga Két nap, egy éjszaka a maga visszafogottságával, letisztult drámaiságával arra az egzisztencialista csapdahelyzetre kérdezett rá, amely sok magyar embernek lehet ismerős. Az Oscar-díjas Marion Cotillard talán még sosem volt ennyire szürke és törékeny, mint ebben a filmben, amikor az állását próbálja megmenteni úgy, hogy végigjárja a kollégáit: mondjanak le az év végi bónuszokról, mert akkor megmaradhat a munkahelye. Csakhogy a kollégák is már ezerszer elköltötték fejben azt a nem túl acélos összeget, és bizony nem luxusutazásra. A film rendkívüli erénye, hogy újra és újra nekünk szegezi a kérdést: vajon mi hogyan döntenénk. Mennyire zabálja fel a saját egzisztenciális félelmünk a szolidaritást, mennyire tünteti el a másikat is észrevevő tekintetet. Hogyan kezdi el zavartan a cipője orrát bámulni valaki, aki eddig egyenesen a másik szemébe nézett.

Az orosz Leviatán pedig azt a kiskirályságot, a kegyelmet még hírből sem ismerő korrupciót beszéli el, amely úgy mossa el a neki ellenállót, ahogy a megáradt folyó mozdítja el az útjába kerülő hidakat. Ahogy a kisvárosi polgármester az irodájába hívatja a helyi rendőrfőnököt, az ügyésznőt és az ottani újság főszerkesztőnőjét, az mindent elmond Ká Európa posztkafkai nyomoráról, önmagát megfojtó tehetetlenségéről. Ahol tényleg csak az erősebb kutya juthat hozzá mindenhez, vagyis az, aki jóval nagyobb disznóságra képes a másiknál. Az ártatlanokat pedig onnan lehet felismerni, hogy gyorsan elbuknak, rácsok mögött, vagy a tenger habjai alatt találják magukat.

Két olyan téma, amelynek kapcsán szívesen megnézném a hazai filmesek véleményét is. Persze, tudom, az átalakított Vajna-féle forgatókönyv-fejlesztő rendszer nézőket szeretne becsalogatni a mozikba, és nem elriasztani onnan senkit. Ezért ömlenek a jól-rosszul levezényelt, ám súlytalan filmek. És a siker sem marad el, a Swing például a minap lépte át a 80 ezer nézőt, ami nem kis teljesítmény. Csakhogy a diadal akkor lenne teljes, ha a „közönségfilmek” mellett ezek a boncolgató, rákérdező, nézőiket nem elringató, hanem felrázó művek is át tudnák törni a Nemzeti Együttműködés korlátait.

Igazából csak Reisz Gábor keserédes vígjátéka, a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan beszélt igazán üdítő módon a mai harmincas korosztály ténfergő útkereséséről, és Hajdu Szabolcs Tar Sándor tanyavilágában játszódó western-átirata, a Délibáb próbált mondani is valamit, nem csupán fecsegni. Pedig a filmművészet mégiscsak ezen a ponton kezdődik.

Persze Vajnáék igencsak távol állnak attól, ami maradandó lehetne. Ők küldetést, majdhogynem politikai missziót teljesítenek, abba pedig tényleg csak olyan filmek férnek bele, amelyek édesen-aranyosan gügyögnek a mai magyar valóságról. A Coming out vagy a Megdönteni Hajnal Tímeát sem volt képes olyan felszabadultan beszélni a valódi életet behálózó szexuális tabukról, élményekről, kihívásokról mint az ausztrál Szexterápia, amely nyíltan, emberi hangon, finom humorral oldotta meg ezt az egyáltalán nem megoldhatatlan problémát.

Úgy van tehát sok magyar film, hogy alig van egy-kettő. És nem is nagyon látszik, hogy változna a helyzet, hiszen a jelenlegi kormányzatnak a művészet inkább pántlika, propaganda vagy altató semmint igazi kérdéseket megfogalmazó, köröm alá furakodó tüske.

Jól mutatja ezt, hogy mennyire nem képesek elviselni azt sem, ha egy író (Tompa Andrea) nem úgy reagál az állami díjra ahogy kellene. De nem csak ők, hanem a csatlósok, a behülyítettek sem. Kiszűrődik a komentekből, a reakciókból, a félremagyarázatokból: az a jó író, aki csöndben elteszi a díjat és a pénzt, majd kussol örömében. Nehogy már morális konfliktusokról fecserésszen, vagy tán meg is írja!

Ijesztő, de könnyen lehet: magyarságát is elveszíti az, aki még gondolkodni, netán dacolni mer. Tompa Andiból is így lett egycsapásra román.

Ebből milyen jó kis filmet lehetne egyszer forgatni.