Az erdélyi kisebbségi magyar egy hétköznapi reggelen arra ébredt, hogy szereti az RMDSZ-t, egyetért a programjával, és rá akar szavazni. Először nagyon megijedt, szaladt a tükörhöz, megnézte a nyelvét, torkát, lázat mért, de semmilyen látható elváltozást nem észlelt. Akkor megbolondultam, vonta le az egyetlen lehetséges következtetést. És megint a tükör elé szaladt, hogy van-e valami külső jele az átváltozásnak. Szerencsére nem volt.

Furcsa is lenne, gondolta, mert a többség negyedszázada támogatja szavazatával az RMDSZ-t, mégis csak olyanokkal lehet találkozni az utcán és a nyilvánosságban, akik soha nem szavaznának rá, és csak bíráló kritikát tudnak róla mondani nagylöttyös indulattal.

Hogyan viselkedjen egy RMDSZ-szimpatizáns, ha el akarja kerülni a lesajnálást? Mit lehet mondani?

Mondjuk: Az Udemere inkább a román politikai pártok közé igyekszik bepasszolni, és nem a magyarországi pártviszonyokhoz alkalmazkodni, balkanizálódik, korrumpálódik, oláhosodik. Ez üt! Az RMDSZ eddig mindenféle világnézetű román pártnak volt már koalíciós partnere, szövetségese, támogatója, és egyik sem olyan, hogy ne jutna eszünkbe vele kapcsolatban valami magyarellenes intézkedés. Akinek nem fáj a micsoda, az nem igazi!

Mondjuk: Egy párt hívének szegődni posztmodern korunkban kellemetlen következményekkel járhat az önbecsülés szintjén, a mai ember kritikusabb, bekapcsolnak az önvédelmi reflexei, amikor csomagban akarnak vele elfogadtatni jót és rosszat, mert egyik nincs a másik nélkül a politikumban. A Nyugat-Európában élő magasan kvalifikált értelmiségiekről állapították meg a legújabb kutatások, hogy szakítottak a világnézeti elkötelezettséggel, amikor szavazásról van szó, és teljesen értékelvűen mindig a legkisebb rosszat választják. Ilyesféle lehet az erdélyi ember viszonya az RMDSZ-szel? De akkor hogyan magyarázzuk a Fidesz (és OV) helyét a tudatban?

Az nyilvánvaló – mondjuk –, hogy a Magyarország határain kívül rekedt kisebbségi magyarok egyedül Romániában tudtak megmaradni egyetlen párt keretein belül, és éppen azzal értek el valamit, hogy kormányra tudtak kerülni koalíciós partnerként szinte válogatás és ideológiai elkötelezettség nélkül, és olyan törvényekhez tudták segíteni Romániát, amelyek a kisebbségeknek (is) kedveznek. De mennyivel jobb lehetne a helyzetünk, ha tökösen ellenállnak! Már autonómia is lenne!

A magyar és a román valóság egymásra kopírozásából egy különlegesen egyedi világnézet és választói magatartás alakult ki. Magyarország balkanizálódása, szélsőjobbosodása igazságos válasz az elmúlt 8 – 25 – 40 év balliberális diktatúrájára, ugyanezek a jelenségek a román közéletben az erkölcsi felháborodott magasabbrendűség szemszögéből tekintendők.

Sajátos harci stratégia működik a párt és szavazói között – mondjuk kívülállóként –, amelyben a szavazópolgárok és az általuk megválasztott vezetőik konkrétan szembemennek egymás törekvéseivel. Mert mindenki magyarabb a másiknál, mindenki ezeréves történelmi távlatokban látja a magyar Svájcot, előbújnak azok a figurák, akik a második sör után Erdély fejedelmévé koronáztatnák magukat pusztán önfeláldozásból, és senki nem vesz tudomást a realitásokról. Aki mégis, az ellenség, kitaszítjuk a csillagösvényből. Az alternatíva egyik útja Csaba királyfi, a másik nem fér össze a magyar önérzettel.

És akkor valóban felébredt a kisebbségi választópolgár, és megnyugodott, hogy egy rossz álom az egész.