1. Nem mészárolunk le senkit.

2. Nem csinálunk viccet mások hitéből, meggyőződéséből.

Ennek a két közérthető európai alapértéknek az összezördítéséből bontakozott ki magyar nyelvterületen belpolitikai vita. Nehéz nem a mindent jobban megmondó okosság álláspontjából fogalmazni igazságokat ebben a kérdésben, és a megszólalók bele is masíroznak sorban a csapdába. Mert a francia rajzolók (meg korábban a dán karikaturisták) elkerülhették volna a szomorú véget, ha kicsit is tiszteletteljesebben viszonyulnak a más vallások, népszokások, érzékenységek irányába.

Az első törvény (Ne ölj!) minden civilizáció alapja, a miénkben a tízparancsolatig visszavezethető. A második kiküzdött felismerés, a vallás- és véleményszabadság gondolata, amely minimum a tordai országgyűlésig visszakövethető. Legyünk büszkék rá.

Történeti és társadalomfejlődési modellekkel tele a padlás, de mint a nyugati kultúrkör tagjai, igenis büszkék vagyunk (kell legyünk) arra, hogy erőteljesen visszaszorítottuk az erőszakot, mindenféle terrorizmus és bűnözési statisztika mellett látványosan kevesebb ember hal meg erőszak következtében, más ember keze által, mint korábban. Sőt ezen a földrészen született meg a vallásszabadság gondolata (Svájc és Erdély járt elöl), hogy minek bántani valakit csak azért mert református, unitárius, katolikus, ha egyébként békés, szorgos ember, és nem akarja a nézeteire téríteni a többieket erőszakosan. Addig azért voltak elhúzódó vallásháborúk meg disputák, ahol a vesztesre a máglya várt.

A humor viszont egészen más dolog. Láttam már több doktorátussal és professzori címmel rendelkező embert fuldokolva röhögni egy rossz viccen, és ugyanúgy a tolerancia bajnokának tekinthető minisztert szinte elájulni a felháborodástól, amikor vörös hajú nők kerültek szóba.

El lehetne intézni az összes kérdést azon az egyszerű módon, hogy mostantól nem lesznek olyan viccek, vélemények, amelyek sértenek valakit. De itt élnek köztünk az UFÓ-hívők meg a mágnessel gyógyítók, a vezért kritika nélkül imádók meg az összeesküvésre esküvők, a buták, a műveletlenek, a drukkerek, az álszentek és csodarévedők, az egész nap lakodalmas rockot hallgatók, a taplók és a gyökerek, meg akik langyosan képesek meginni a kávét – hát legalább hadd röhögjünk rajtuk! Mert bennünk is fel-felmerül a gondolat, hogy a langyos feketét kihozó pincérek közé kellene hajítani valamit, de nem tesszük, és nem csak azért, mert otthon felejtettük a Lenin összest.

A vicc meg a humor mindig az ösztönvilágot célozza, ahol a gyűlölet meg az agresszió lakozik. Freud nagyon pontosan a tudatalatti váratlan feltörésének tekinti, mert a tanult, jól nevelt, szocializált társadalmi lényünk tisztában van a tiltásokkal, tabukkal, szabályokkal, sőt ismeri a tapintat fogalmát és gyakorlatát, csak éppen időnként föl kell rúgnunk a korlátokat, ha nem akarunk belenyomorodni a saját szabályaink követésébe. (Woody Allen megfogalmazása ide aktualizálva: van benne valami undorító, de csak ha jól csinálják.)

Az indító két szabály közül az elsőt tekintjük mindenkire kötelezőnek, a másodikkal – érezzük – van még tennivaló. De ne tiltsunk be semmit. Se a kivándorlást, se a bevándorlást, se a kommentelést, se a manelét. Ne követeljük a halálbüntetés visszaállítását, még akkor se, ha a többség (szavazók) erősen kívánnák.

Magyarországon parlamenti bizottság alakult minden parlamenti párt részvételével, amely meg fogja állapítani, hogy mivel szabad s mivel nem viccelni. Ilyenkor először megijedünk, de rövid idő alatt elmúlik.