„Mennek, mint 1789-ben” – olvasható az egyik leghatásosabb cím a világ több mint hatvan politikai vezetőjének részvételével megtartott párizsi tömegdemonstrációról szóló tudósítás fölött, és tényleg megcsap a történelem szele. Több millió embert szólított utcára a szolidaritás Párizsban és egész Franciaországban, Európában, Észak- és Dél-Amerikában a tizenhét áldozatot követelő terrortámadás ellen és a szólásszabadságért. „Manuel Valls miniszterelnök szerint az 1789-es forradalom vívmányaiért.”

Párizsban az élen, a sor közepén Francois Hollande francia köztársasági elnök és Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke fogta közre karba öltve Angela Merkel német kancellárt. Az új Európa legfontosabb vezetői. Számomra a legmaradandóbb kép az, amelyiken Merkel miniszterelnök Holland államfő vállára hajtott fejjel biztosítja részvétéről a merénylet sújtotta országot. Empátia, egyszerűség, kedvesség. Bal és jobb, szocialista és néppárti. Jelentés, üzenet.

Párizsban nem az elvakult szélsőségesség, a gyilkos merénylet írt történelmet (voltak és sajnos lesznek még véres támadások újságírók, ártatlan emberek ellen) – hanem a közösségvállalás. Meglehet, olyasmi született meg, ami nem pusztán méreteinél fogva, hanem a politikai morfogenézis szabályai szerint egy magasabb lehetőséget eredményez a szélsőségesség leszerelésére. Miközben természetesen alapvető fontosságú marad a biztonság (és a rá irányuló költségek) növelése, mint ahogy alapvető fontosságú marad az is, hogy a biztonsági intézkedések ne menjenek az alapvető jogok rovására, ne forduljanak az állampolgárok ellen. Végső soron ezek a jogaink – köztük a sajtószabadság – a korlátozó intézkedéseknél jobban szavatolják a biztonságunkat.

Jóideje tudatában vagyunk annak, hogy életformánkat, a liberális demokrácia alapértékeit veszély fenyegeti. Évszázadunk egy iszonyú tragédiával, a New York-i ikertornyok elleni támadással kezdődött. Korán rá kellett döbbennünk, hogy az első ipari forradalom meghatározta „első modernitás” után az emberiség egy „második modernitás” kialakulását éli. Az új modernitás elméletének kidolgozója, Ulrich Beck német szociológus magyarázata szerint „hálózattá alakult világunkban”, a „rizikótársadalomban” az előre nem látott mellékhatások határozzák meg a változásokat, azok irányát. Az ipari modernitás visszaszorulásával eltűnnek az osztályok, jelentőségüket vesztik a nagy társadalmi csoportok. Osztályharc helyett állandósuló, témacentrikus, médiaorientált konfliktuskészség van jelen. A társadalom individualizálódik, a pluralizálódó ellentétek az ökológiában, az életmódban, a szabadidőben, az identitásokban, a politikai kötődésekben érhetők tetten. A racionalitás helyett viszonyaink tervezhetetlenségével kell szembenéznünk. Ez az elbizonytalanodás dezintegrációt, közösségvesztést, frusztrációt von maga után. Az új modernitás emberének életét a bizonytalanság határozza meg. Ulrich Beckről, az új évünk első napján elhunyt nagy hatású tudósról és munkásságáról lásd bővebben G. Márkus György kiváló cikkét, belőle ragadtuk ki a fenti ismertetést is.

A napokban halt meg egy hozzánk közelebb álló, magyar szociológus is: Hankiss Elemér. Könyveivel, különösen a Társadalmi csapdákkal és a Diagnózisokkal alapvetően meghatározta szemléletünket. (Alkalmam volt egyszer Budapesten beszélgetni vele, élénken él bennem kisfiús frizurája és mosolya, akkor a korkülönbség kisebbnek látszott köztünk a valóságosnál.) Remélhetőleg Hankiss Elemér méltatására még visszatérhetünk lapunkban, addig is feltétlenül olvassák el Lengyel László, az eszmetárs érzékeny búcsúszavait. „A kelet-európai értelmiségi igazi belső drámája: hogyan legyen úgy szinkronban a világ szellemi áramlataival, hogy eközben ne szakadjon el a hazai és a kelet-európai valóságtól.” Ezt írja többek között Lengyel László, és a mai napig érezzük, átérezzük ezt a drámát-dilemmát-dichotómiát. Hankiss Elemér egyedülállóan tudta feloldani.

Független szelleme, mozarti játékossága természetesen ötvöződött finom humorával. Ezért most álljon itt Hankiss Elemértől nem valamilyen tudós megállapítás, hanem csupán néhány megjegyzése – viccekről. „A logikai viccek az irracionális és az abszurd birodalmába lopnak be minket egy szempillantásra. A politikai viccek az anarchia szabad, de veszélyes világába kalandoznak át. A szexuális viccek az ösztönvilág gyönyörteli, de veszélyes erőit szabadítják fel egy-egy villanásnyi időre. A cinikus, szkeptikus és szentségtörő viccek pedig a méltóság és az igazság, a társadalmi érdekek és intézmények lerombolásával kísérleteznek.”

Az egyik szociológust széteső világunkról, közösségvesztésről, frusztrációról idéztük, a másikat egyszerűen a humorról mint a szabad, de veszélyes, veszélyes, de szabad világról, a méltóság és az igazság világáról. Világok egyidejűségét, pluralitását éljük. Kirekesztésnek, szélsőségességnek nem kellene teret adnunk bennük. „Vigyázó szemünket” Párizsra vetve talán nem szentségtörés arra gondolnunk, hogy a milliók a szabadság és a biztonság joga mellett a nevetés, a humor jogáért álltak ki a köztérre.