Engem is utolért a kis írók nagy végzete, mert a fordítottjára gondolni sem merek.

Mert mindig eljön az a pillanat, amikor megírt szereplőd, pontosabban annak földi mása, kiindulópontja, nyersanyaga egyszer csak felkapja fejét, és kijelenti: ő márpedig egyáltalán nem olyan, mint a papíron. Hogy itt valami gonosz ferdítés történt, ő nem annyira alacsony, rosszkedvű és lúdtalpú, mint ahogy lefestették. Nem és nem. A sértettség mögött már rég elveszett a felfedezés öröme és izgalma, csak a csalódás maradt: az író, aki megírta őt, hazudik.

Holott az író sosem hazudik. Másként mond igazat. Egy teremtett világ teremtett igazságait tárja fel. A végletekig feszíti mindazt, amit készen kap a valóságtól, addig illesztgeti, pászítgatja a darabokat, amíg azokból fel nem lobban valami dráma vagy tragédia, irónia vagy együttérzés, hogy az, már jócskán átalakítva, ismét visszatérjen a valóságba. Ráismerjünk magunkra a festett ég alatt.

És ha még tudná, hogy mennyi vita, perlekedés, piaci alkudozás folyik író és szereplője között. Hiszen az utóbbi se szeretné, hogy mindig bajba kerüljön és folyton lelepleződjön önmaga és a világ előtt. Szeretné megúszni azokat a határhelyzeteket, amelyekbe írója kényszeríti. Szebb és okosabb szeretne lenni, és szinte könyörög, hogy ne árulják el minden titkát. Ha Moriartyn múlott volna, hagyta volna magát teljesen szétázni léte teljes hiábavalóságában, az út legvégén? Meursault arcán nem futott volna át valamiféle érzelem a tárgyaláson, nem sírt, rimánkodott, ordított volna az életéért, ha rajta és nem Camus zsenialitásán múlott volna a sorsa? Nem szólt volna közbe Anna józan paraszti esze a megfelelő pillanatban, és utasítja vissza az unatkozó Patikárius Jancsit megelőzve ezzel minden tragédiát?

Dehogynem.

És vélhetően ugyanezt szerették volna az immár világirodalmi rangú szereplőknek mintát adó emberek is. Családtagok, szomszédok, ismerősök. Akiknek egy-egy gesztusa, mondata, tulajdonsága indította el a gondolatmenetet. Akiknek a kisujját használták fel, de már az egész karjukért reklamálnának.

Már ha lehetne.

Az irodalom veszélyes nagyüzem. Nem lehet csak úgy, ártatlanul belecsöppenni egy regénybe, és megúszni. Hacsak nem Old Shatterhandnak vagy Athosnak és Porthosnak hívják az illetőt. Persze egyszer az ő sorsuk is beteljesedik. A kamaszkor előbb vagy utóbb hátrahagyja makulátlan hőseit. Elengedi őket, ahogy a gyerekek kezét szokás. Ahogy előbb vagy utóbb a tündér mögül is előlép a boszorka.

Tar Sándor hősei talán mindmáig nem tudták megemészteni, hogy úgy beszélt róluk A mi utcánkban. Hogy könnyeinket ejtve nevettünk a dülöngélő részegeken, az önmaguk paródiájaként lézengő szerencsétleneken, azokon, akik fénykorukban is senkik voltak: egy rendszer rozsdás csavarjai. De Tar nélkül a rokonszenvnek, a rádöbbenésnek, a katarzis erejének sem lett volna esélye. Ma sem látnánk őket, a rendszerváltás veszteseit. Alig lenne valami tudásunk a munkásvonatok zsúfolt kolbászszagáról. Nem tudnánk, hogy mitől lesz hirtelen csend egy isten háta mögötti kocsmában.

Egyáltalán: soha nem tudnánk Isten háta mögé pillantani.

Maradna a kirakat. A fotogén dicsekvés.

A kifestett üresség illúziója. Hogy minden jó úgy, ahogy van.