„Az ég fölötti táj”, „a valóság mezeje”, „az ideák lakhelye”. Mint a barlang-hasonlattal, Platón ezzel a képpel is páratlan víziót jelenített meg. Most azonban nem is a vízió érdekel (nincs jártasságom a filozófiai hagyományban), hanem egyszerűen a kép: ezek szerint van tehát egy táj az ég fölött, ahol a gondolkodás szépsége lakik.

Van, mert leíratott – ilyen egyszerű ez. Van, mert hiszünk benne – ez lenne nem is annyira egyszerű, mint inkább boldogító, gyógyító hatású. És az lenne nem pusztán gyógyító, hanem emberi, és nem túlságosan, hanem mélyen emberi, ha azon az ég fölötti tájon mindannyiunk számára ugyanaz lenne.

Nem akarom még csak megközelíteni sem, mert akkor már el is giccsesíteném, meg is hamisítanám valamiképpen. Az viszont biztos, hogy ilyenkor karácsony táján még intenzívebben eszembe jut, mint egyébként. Mindenki rohangál, porszívózik, fenyőfát díszít, ilyen-olyan ebédekre jár. Vajon közben, egy kocsonya és egy disznófősajt között eszébe jut-e mindenkinek, hogy mindannyian emberek vagyunk, akik szeretünk nem egyedül lenni nemcsak karácsonykor, hanem soha, egyetlen pillanatra sem, hogy talán ezért találtuk ki Istent? Ne hördüljön fel senki: ha kitaláltuk, már létezik is. És létezik a kisded, aki megszületett, és aki semmiképpen sem fikció. És nem azért nem fikció, mert „látták”, hanem azért, mert a melegét a szalma is megérezte, meg a barmok is.

Vajon nem vagyunk túlságosan is gyakran olyan barmok, akik erre-arra rohangálnak, de semmilyen meleget nem éreznek?

Én azt kívánom ennek az évnek a végén, hogy mindenki érezze az ég fölötti táj melegét.