Attól függ, mit nevezünk urizálásnak. Vannak fogalmi zavarok a hivatalosság szándékos ferdítésein túl is. Pokorni Zoltán Fidesz alelnök találta urizálásnak minősíteni párttársai luxusfideszes megnyilvánulásait, amelyek kissé megbolygatták az egyszerűbb választók igazságérzetét, s valószínűleg hozzájárultak a párt népszerűségének csökkenéséhez. Szó szerint azt mondta, hogy „ez az urizálás korábban elment, most nem fér bele.” Ha jól értelmezzük, akkor a rongyrázás, vagyonosodás, úri passziók, luxus fogyasztási cikkek régebben még a helyükön voltak, de annyit változott a helyzet, hogy most már nem szabad ilyesmit csinálni.

Vajon mi változott?

Hogy konkrétan mely ügyekre gondolt Pokorni úr, nem tudjuk, de a frissen tálalhatók között van Rogán Antal és Lázár János vagyonbevallása, amelyekben sokmilliós tételek hibádzanak, elfelejtődtek, mint Mészáros Lőrinc egymilliárdja, amikor az egyszerű ember eltéved a sok szám és nulla között. És különféle vagyontárgyak, autók, nyaralók, passziók, úri vadászatok borzolják a választópolgári érzékenységet.

Mert mindig úgy volt e világi élet, hogy egy szűkebb rétegnek jutott a jóból, a többség, a nagyobb rész pedig belenyugodott abba, hogy neki nem olyan könnyű az élete, ellenben lehet becsületes meg erényes, amelyek a legnemesebb emberi tulajdonságok. Egyszerűen nincs annyi erőforrása (korábban profitja, még korábban gazdagsága) a világnak, hogy mindenkinek jusson.

És, ha jól értelmezzük az időfaktort, akkor korábban azt jelentette a kétharmados kormányzás, hogy az ilyesmit jogosnak ítéli a nép, mivel erre hatalmazott fel bennünket, most pedig a nép megváltoztatta a véleményét, mi ugyanazt csináljuk, csak éppen újabban ezt nem nézik el nekünk. A korábbi nép vélekedett másképp ugyanezekről a stiklikről, vagy a korábbi stiklik váltak mára vállalhatatlanná ugyanazon nép szemében.

Lehet, de egyik sem biztos.

A kiválóan működő propaganda gépezet megteremtette a vidéki fiúságát nem felejtő jómunkás miniszterelnök képét, aki kisüstivel kezdi a napot, gumicsizmát húz, szót ért az emberekkel, szabad idejében disznót vág a háztájiban, és gondoskodó ám szigorú családapa, meg már az oviban is plebejus volt a jele. És ezzel szemben a legközvetlenebb munkatársai olyan sebességgel gyarapodnak, hogy kénytelenek nagyúri vadászatokat rendezni, luxusgépkocsikon közlekedni, drága dolgokat, órákat, táskákat, műkincseket venni. Ennek a pénzköltő életmódnak megvan a maga kultúrája, amit meg kellene tanulni. Lássuk be, ez sem egyszerű.

Úgy tartják, a választói emlékezet maximum 2-4 hét, ezért is pörögnek annyira a kampányok az utolsó napokban; még az első kétharmadot megelőzően ugyanez a Pokorni Zoltán azt mondta: aki a közösbe nyúl, annak levágjuk a kezét. Nagyon ütős mondat volt, amikor mindenkinek tele volt a hócipője a szocik Nokiás-dobozaival. És elég sokáig kitartott az a hit, hogy ezek tiszták, becsületesek, bármit tesznek, az a közösséget szolgálja, lásd nyugdíjvagyon meg bankadó. Azután a rezsicsökkentéssel jól járt a kisember, és lehetett azt gondolni, hogy ezek is megszedik magukat, ugyanúgy mint a kommunista disznók (tiltakozásokat és különbségeket kérem a kommentekben részletezni), de legalább osztanak valamit a zsákmányból.

De most már csak az urizálás maradt. Szerintünk vissza kellene térni a korábbi szóhasználathoz, miszerint a közösbe történő belenyúlás szimpla esetéről van szó, amit mindközönségesen lopásnak nevezünk.