Krebsz János: Ennyi

Hosszú, nehéz időszakon vagyunk túl. Ki honnan számolja a kezdetét, magánügy, de az biztos, hogy a rendszerváltással elindult „kapitalista” fejlődésünk egy szakasza lezárult. A nyugati mintát lemásoló szociális piacgazdaság és parlamentáris demokrácia nálunk tartalom nélküli fogalommá vált. Nem voltunk elég jó tanulók, vagy egyszerűen magas nekünk ez a mérce. Ennyi volt.

Ettől még a jelenlegi magyar kormány folytathatja, akár ki is húzhatja a ciklusát, egyensúlyozhat tovább a két nagyhatalom között, tömködheti új adókkal a költségvetés réseit, és állíthatja a turulmadaras Wassalbertet további főterekre. De valami nagyon véget ért.

Ami a leginkább zavaró volt az utóbbi négy-öt (tíz-tizenöt) évben, az a politikai megosztottság, amelyet oly sokan komolyan vettek. Gyakorlatilag egy Újpest – Fradi színvonalú országos szembenállás, amelyben értelmes emberek is vallották, hogy az egyik csapatban csupa tehetséges, lelkes, gömbérzékkel született fiú kergeti a labdát, míg a másikban összegyűltek a falábú, bűnöző mentalitású, bamba legények. Tudjuk, hogy a harcban, politikában, fociban győzelemre megy a játék, küzdeni kell, és totálisan meg kell semmisíteni az ellenfelet. Ez a jelenlegi kétharmad agyagba döngölte az egész túlélő és újkeletű baloldalt, és most éppen a saját ledarálásába kezdett bele.

Rohamosan csökken a Fidesz népszerűsége a közvélemény-kutatók mérései alapján. Félelmetes.

A Fidesznek és Orbán Viktornak megadatott, hogy a választók többségének támogatásával végbevigyen egy korrekciót, rendet, tisztességet, megbízhatóságot garantáló országot építsen lassan, módszeresen, akár fájdalmasan. Hittek benne nagyon sokan. Sokan olyannyira bíztak benne, hogy másodszor is győzelemre segítették, sőt a végsőkig ki fognak tartani a vezéri tulajdonságokkal megáldott vezető mellett.

És igazából nem is azzal volt, van baj, ami éppen kiveri a csalódottak fejében a biztosítékot (netadó, útadó, urizálás), és egy hónap alatt kilencszázezren pártolnak el. Mondhatni csak azok mennek el, akik amúgy sem kötődtek erősen, nem kár értük, azért egy békemenetre való megmarad, és még vissza fog vágni létszámilag a tüntetőknek.

A Fidesz kihozta a hazai mentalitás és a demokratikus berendezkedés összeillesztéséből a hungarikumos maximumot. Alapvetően hajlamosak a tömegek két pólusra tömörülni a választás kérdéseiben, a gyakorlottabb demokráciákban is így működik a rendszer, váltogatják egymást a különböző filozófiát és politikát követő oldalak és pártok. A magyar évszázadok óta két egymást gyűlölő, egymással háborúzó táborban érzi jól magát (az István, a király is erről szól, hogy a múlt heti beszélgetésre utaljak), és a teljes rendszerváltó elitünk beleállt ebbe a hagyományba, amely akkor már nem létezett. Kezdetben felmelegítették a népi – urbánus (kicsit: vidék – főváros) szellemi szembenállást, meg a régi-új (kádáristák – rendszerváltók) ellentétet, és mi is berendezkedtünk a bal- és jobboldal váltógazdálkodására. És ennek az érzelemgazdag, a néplelket célzó (a legmélyén cinikusan céltudatos) politikának lett eleme a határon túli magyarok kérdése, az oktatás és a kultúra, a Horthy-korszakot fényező nosztalgia, miközben folyamatosan növekedett a rossz döntések gazdasági kára, s hízott az éppen regnálók magánvagyona. Ebből a megosztottságból következően az emberek csak a másik oldal bűneit látták, a saját választottjaikra mint istenekre tekintettek, s ilyen kiváló takarásban iparszerű méretűvé lehetett fejleszteni a korrupciót, a mutyit, a közösbe nyúlkálást.

A továbbiakban a felszínen véresszájú trollok anyázzák egymást a kommentekben, angyalian jószándékú nyugdíjasok fognak békemenetelni, a kormányvezérelt sajtó fogalmazza a dicsőségjelentéseket, egész Európa tőlünk tanul, és olyan politikus államférfi a vezetőnk, amilyen ezer évben egy ha születik.

De egyre kevesebben hisznek a rezsicsökkentésben.

Kimaradt?