Többen hivatkoztak az év nagy „premierjeire” a Szövetségi Küldöttek Tanácsa szombati ülésén, a két magyar államelnök-jelölt indulásától a szász Klaus Iohannis választási győzelméig és a sepsiszentgyörgyi Mikó Kollégium újraállamosításáig. És immár az előzménytelen események között tarthatjuk számon az RMDSZ kiválását a kormányból: hogy önként távozzék – ilyen még nem fordult elő.

Noha egy bejelentett kijelentkezésről volt szó, érdekes hozzászólások előzték meg. A pró érvelők hangsúlyozták, hogy a szövetség nem a „semmibe lépett”, ugyanakkor nem pontosan világos (már azért sem, mert csak ezután láthatjuk meg), hogy akkor mibe is. Megfogalmazódott, ismét, a vélemény, hogy idén tavasszal be sem kellett volna lépni a kormányba. Tény, hogy – amint a szövetségi elnök politikai bevezető szövegében hangsúlyozta – a kormányzás: eszköz, nem pedig önmagában való cél, és számunkra nem ideológiai kérdés. Tény ugyanakkor, hogy az Európai Néppárt tagjaként az RMDSZ kakukktojásnak számított a kormányban, különösen a liberálisok meglepő kiválása után. Tény, hogy a választók akaratához a második forduló sokkja után közelebb áll a kilépés, mint a maradás. (Noha kilenc hónappal ezelőtt egyértelműen a kormányzati szerepvállalást támogatták.) Tény, hogy a kormányban elfogyott a levegő, különösen Kelemen Hunor lemondása után. Reméljük, hogy a mostani fordulattal csakugyan közelebb kerül a szövetség az emberekhez, a közösség gondjaihoz, új fejezet nyitható a jövőtervezésben.

Az ellenérvek sem elhanyagolhatók. Az általánosaktól (a politika célja a hatalom megszerzése/megtartása, a kormányrészvétel jelentős alkupotenciált és bizonyos fokú védettséget jelent, a gesztus akár cserbenhagyásként is értelmezhető, ami ránk nem volt jellemző stb.) a konkrét lehetőségekig (állami támogatások az önkormányzatoknak, a magyar irányítású tárcák hozzájárulása, például örökség- és környezetvédelemben stb.) A Szövetség Állandó Tanácsa ajánlásának nagy többséggel megszavazott döntése – csupán Frunda György miniszterelnöki tanácsos, valamint Bónis István és Kerekes Károly képviselők szavaztak a kilépés ellen, heten pedig tartózkodtak – jelzi az RMDSZ-ban jelenleg uralkodó politikai fősodort, amelynek meghatározói elsősorban a székelyföldi vezetők. És meghatározója a véleményformálás, a választók befolyásolása, mondjuk ki: a fideszes propaganda révén az erdélyi magyar sajtó túlnyomó része. Lehet, hogy túlságosan élénk a memóriám, de nekem bizony bevillant egy lovaglónadrágos budapesti hölgy ostorcsattogtató beszéde a nagyváradi kongresszuson...

Ugyanakkor a miért léptünk?/mibe léptünk? kérdésre nem válasz az, ami ilyenkor válasz szokott lenni. A kiválással az RMDSZ voltaképpen nem vesz fel ellenzéki szerepet – annál fontosabb számára az ország politikai stabilitása, a közeljövőben nagyon nem jól jönnének számára az előrehozott parlamenti választások. A parlamentben nem fogja zavarni a kormányt, elfogadja a költségvetését, támogatja a támogatható törvénykezdeményezéseit, bizalmatlansági indítványt sem szavaz meg ellene. Már csak azért sem, mert – minden ellenkező állítással szemben – a kormány ért el visszhangos eredményeket, és ezekben benne van a magyar kormánytisztviselők munkája is. (Kelemen Hunor kiváló művelődési miniszter, Korodi Attila kiváló környezetvédelmi miniszter volt. Sokan sajnálják a több mint száz embert, köztük a sok értelmes fiatalt is, akik különböző tisztségekbe felköltöztek Bukarestbe, most pedig költözhetnek vissza Erdélybe, némelyikük a bizonytalanságba – ki tudja, legközelebb vállalkoznak-e ilyen kalandra?) Ugyanakkor, egyelőre legalábbis, a kormánykoalíciónak az RMDSZ nélkül is megvan a parlamenti többsége, a nagyobb változásokhoz – amilyen az alkotmánymódosítás vagy a regionalizálás – amúgy is szélesebb konszenzusra van szükség. Elhangzott az SZKT-n is, hogy ez a recept, vagyis a (Năstase-)kabinet kormányon kívülről történő támogatása a parlamentben, volt az eddigi leghatékonyabb az RMDSZ szempontjából: ekkor – 2000 és 2004 között – sikerült keresztülvinni az aradi Szabadság-szobor kiszabadítását, a nyelvhasználatot szabályozó/biztosító 215-ös törvényt és egyebeket.

A figyelmes szemlélő és hallgató számára nem maradhatott észrevétlen további néhány fontos mozzanat az SZKT-n: az egyértelmű szolidarizálás Markó Attilával („megkérdőjelezzük a jogállamiságot!”); erélyes tiltakozás a Kovászna megyei prefektus túlkapásai ellen; a búvópatakként ismét előbukkanó generációs problémák (miután a másik vissza-visszatérő téma, a „nőkérdés” megoldottnak tekinthető: a nőszervezet tevékeny, a pódiumon adott pillanatban négy hölgy volt és egy férfi); nem túl sok remény fogalmazódott meg az újonnan megválasztott államelnök segítőkészségét illetően, noha natürlich „partneri kapcsolatra” kell törekedni vele; többen hangsúlyozták a kommunikáció, az emberekkel való mindennapi szerves kapcsolat, az egyenes beszéd fontosságát; az RMDSZ büszke lehet az elmúlt huszonöt évre, ahogyan a politikai alelnök, Borbély László éllel megfogalmazta: mi vigyáztunk az RMDSZ-re!

Amúgy kíváncsi vagyok, hány újságíró figyelt fel Kelemen Hunor kemény megjegyzésére, amikor záróbeszédében egy esetleges bizalmatlansági indítványra utalva azt mondta: ha így folytatódik (mármint a nacionalista prefektus ámokfutása), akár „másképp is dönthetünk”! Sapienti sat.

Végül jegyezhettünk ezen a fontos SZKT-n még egy – személyesnek tűnő, mégis közösségi horderejű – premiert. Mindeddig nem volt olyan ülése az RMDSZ diétájának, amelyet Markó Béla ne ült volna végig, amelyen ne szólalt volna fel, olykor kétszer is. Most az Ezüstfenyő-díjak átadása után távozott. Nem vett részt a vitában. Mint megtudtam, a Szövetségi Állandó Tanács ülésén sem maga voksolt, a szavazatát Kelemen Hunorra bízta. Gesztusa jelentését és hátterét valószínűleg politikai esszésorozatának következő darabjaiból, majd az emlékirataiból tudjuk meg.