Közeledik az év vége, ennek legbiztosabb jele a listázások. Mi volt az év fontos kulturális eseménye, szondázzák máris a lapok a kultúra rendszeres fogyasztóit.

Az idén először nem a kivételes teljesítmények (Závada Pál asztalt átszakító regénye vagy Richard Linklater tizenkét éven át készülő mozija, a Sráckor) jutnak az eszembe, hanem inkább a veszteségek. Kinde Annamari, Jancsó, Márquez és végül, egészen másként, a Holmi. Az egyik legfontosabb irodalmi folyóirat megszűnése egy korszak végét is jelzi. És nem csak azért, mert a másik nagyról, a pécsi Jelenkorról is aggasztó hírek érkeznek. A fenntarthatóság szélén billeg, s mindig valaki kegyétől függ (önkormányzat, mecénások), hogy megéri-e a jövő évet.

Az sem biztos, hogy ez a korszak itt és most ér véget, hiszen könnyen lehet, hogy a legerősebbek még kihúzzák egy ideig. Arról nem is szólva, hogy a Hévíz viszonylag friss példája mutatja: invencióval és a mai kor marketingeszközeivel igenis fel lehet támasztani és folyamatos érdeklődést lehet támasztani egy ilyen „ósdi” formátum iránt is. Miközben az is „csak” versek és prózák rendszeres gyűjteménye.

Az arisztokratikus Holmit persze az utolsó pillanatban is megpróbálták megmenteni (korábban maguk a szerkesztők is kísérletet tettek erre), ám végül mindenki belátta: az a legjobb, ha a Réz Pál-féle folyóirat marad meg a fejünkben, és nem lesz belőle korszerűnek mondott, ám egyre jelentéktelenebb zárvány. Hiszen a Holmi volt a legfőbb „divatdiktátor” a kilencvenes években, ez a folyóirat szabta meg az ízlést, avatott íróvá számos szerzőt, majd emelte az élő klasszikusok közé. A legenda szerint ide ugyanis mindenki a legjobb művét küldte be, ami egy ideig feltétlenül igaz is lehetett. Kánonképző ereje aztán folyamatosan csökkent, s most végképp eltűnik, a beavatás érzetével együtt. Az űrt másnak kell majd kitöltenie. Kiadóknak, portáloknak, műhelyeknek? Most még megsaccolni sem lehet.

Sokan, így én is, azért néztünk fel annyira a Holmira (és korábban a negyedéves Nappali házra, amely a legszebb folyóirat volt messze földön), mert nem volt egyszerű bejutni oda. A sikertelen próbálkozás után jómagam is csak az utóbbi években küldtem újra regényrészletet és novellát. Amikor már biztos lehettem a közlésben. Az a kis félsz, persze akkor sem múlt el. Az utolsó, bizsergető félsz, ami még megmaradt.

Tudom, egyre inkább demokratizálódik a művészet. Egyre kevésbé elfogadott, hogy valaki vagy valami, megszabja, mit tartunk irodalomnak és mit nem. Nincs olyan, hogy irodalmi érték, mármint abszolút értelemben, koppintott minap valaki az orromra a neten. Ez igaz. Pláne most, amikor a nemes lektűr egyre erőteljesebben veszi be a szépirodalom sznob állásait. Bizonyos értelemben, a skála két végén, még könnyű a különbségtétel, hiszen Nádas biztos, hogy irodalom, Fejős Éva meg nem. Utóbbi nem is törekszik erre. Ám a határok már egyre inkább elmosódnak, egyre több a tudatos „határsértő”, és ezzel a sértett szerző és annak rajongói, aki szintén szépirodalomként kívánják olvasni mindennapi időtöltésüket. Egyre kevesebbet jelentenek a hajdan íróvá emelő fórumok, nem ilyen már a szigorú Magvető sem, és a folyóiratok is egyre kevesebbeknek jelentenek bármit is.

A Holmi épp azt a korszakot zárja le, amikor még élesebben különült el a „fent” és a „lent”, a „könnyű” és a „nehéz”. A könyvesboltok már jó ideje rájátszanak a határok feloldására, olyan műveket tesznek fel a „szépirodalmi” sikerlistájukra, amitől egy kicsivel is jobb ízléssel bíró olvasónak a haja is az égnek áll. Őket is megértem, nem akarják, hogy a vevőik azt érezzék, ők bizony az időnek kevésbé ellenálló, silányabb dolgokat vesznek a kezükbe nap mint nap, és a listára felkerülő szerzők is joggal várhatják el ezek után, hogy az eddig elzárkózó, komolyabb fórumokon is foglalkozzanak velük. Miért ne kaphatnának ők is József Attila-díjat, miért ne állhatnának Darvasi vagy Rakovszky mellé? (A József Attila-díj eljelentéktelenedéséért sajnos a jelenlegi kormányzat is elég sokat tett, felbontva a korábbi szakmai konszenzust.)

A Holmi és olvasói erre még tudták a választ. Ők és velük én is megmaradok „konzervatívnak”: még fontos a nyelv, a megformálás, a tét, a mélység, a szereplők, az íz. Szilasi egyetlen mondatától jobban megborzongok, mint Csurgó Csaba vagy D. Tóth Kriszta hosszú oldalaitól. Az én hibám, rögeszmém, ostobaságom ez. Nem vonzanak a mondatokon belüli, túl könnyű sikerek. A viszonylag jól megírt léhaság.