Az év egyik legfontosabb könyve jelent meg a napokban: Gyarmati Fanni, vagy ha úgy jobban tetszik, Radnóti Miklósné kétkötetes naplója.

Nem könnyű olvasmány, hiszen nem olyan tömör és irodalmias, mint Máraié, de nem is annyira megrázó, mint Anonymus, a berlini nő naplója az oroszok bevonulásakor. Másként izgalmas, kicsit fecsegő, de nagyon éleslátó, egy-egy tűpontos megjegyzése aranyat ér. Ezerkétszáz oldal, sűrű, hosszú sorok. Apró-cseprő dolgok. Szerelem, megélhetés, irodalmi belharcok, lassú kiszorítás. Viszont a lehető legizgalmasabb időszak történései: 1935-1946. Amikor minden apró-cseprő dolgot többletjelentéssel ruháznak fel a rettenetes körülmények.

Néha elég blazírtan bólintani, hogy van, amiben alig változott a mai világ: „félrevezetik a közönséget, és hülyítenek végig, mindenütt a féltehetségek, félműveltek pártolását viszik véghez”. Már ekkor, '36 elején látszik, hogy külön csoportként kezelik őket: Radnótit (Mik) mellőzik, Fejtőt támadják, és József Attila sem a kor „költőfejedelme”. Utóbbiról így ír: „Van valami kedvesen gyerekes Attilában. Egyenrangú társaságban sokkal szerényebb és elviselhetőbb...”

Egyre jobban szűkül körülöttük az élettér, piszlicsáré, mégis fájdalmas okokból késik az Újhold megjelenése, egyre nehezebb minimális, zsebpénznek számító bevételhez jutni a közlések révén. A Baumgarten-díj is egyelőre csak puszta ígéret. Még Babits és a Nyugat sem kényezteti el, mások kapják a recenziós példányokat és lehetőségeket. „Bántom Miket, hogy nem elég agilis, ezért nem sikerül neki ilyen könnyen. Nagyon fáj, hogy ezek a kis tehetségtelenek mindenben előbbre törnek.” Nem csoda, ha odajutnak, hogy: „költők gyanakodva méregetik egymást”. És az sem, hogy az áldatlan helyzet miatt a jegyesek is acsarognak egymásra. Fanni szájából keserűen szalad ki a vád: „Így teszed tönkre a fiatalságomat.”

És ez még csak az eleje. Az első húsz oldal. A látnoki előrejelzéssel: „Úgy látszik, még lesz rosszabb is.”

A szerelmes, kedveséért mindent elkövető Fanni az események rögzítőjéből a szemünk láttára válik íróvá. Olyan muszájherkulessé, amivé Anonymus is vált a berlini pokolban.

S persze ez elvezet a Radnóti-versek folyamatos újraolvasásához is. A ki tudja hanyadik reneszánszhoz. Ami pedig már az is fontos, mert a minap a Szépírók fesztiválján arról számolt be Angyalosi Gergely, hogy kezd megkopni József Attila fénye. Miközben az ő nemzedékének (és a miénknek is) ez a költészet megkerülhetetlen volt, kiapadhatatlan ihletforrás, a kályha, ahonnan el lehetett indulni, addig a mai középiskolások számára ő már csak egy „lúzer”. Való világos logikával valóban nem látszik másnak: túl hamar kiszavazta az élet. Még egy lopott pásztorórát se nagyon tud felmutatni a paplan alatt.

Az irodalom hullámvasút, tudjuk jól, néha a legnagyobb értékeit is képes rövid időre maga alá temetni, hogy aztán kipirult arccal fedezzük fel újra. Angyalosi csöndes beletörődése is ezt sugallja, igazából nincs mit tenni, VV Attila most nem menő. Lehet prédikálni, szörnyülködni, szemet forgatni. Vagy elásni a tévét, jó mélyen. De az már fájdalmasabb, mint leporolni a polcon raboskodó köteteket.

Gyarmati Fanni naplója tehát a legjobbat tesz Radnótival: hagyja, hogy bekukucskáljunk az életébe. Lássuk a hétfőket, a keddeket, esős vasárnapokat, lanyha szombatokat. Egyetlen kamerával csupán, de a lényeget, a szalagcímek harsogása nélkül. Esendőséget, fájdalmat, halált. Amitől a kukucskáló szíve is összeszorul, s valamiféle szégyen is úrrá lesz rajta: mit tettünk?

Pedig ártatlan az olvasó, ártatlan a rögzítő, és ártatlan a legtöbb szereplő. Talán épp ezért válik elkerülhetetlenné a század legnagyobb bűne. Mert túl ártatlanok, túl megengedőek voltunk magunkhoz. Túl hazugok és túl lágyszívűek. Túlontúl is emberek.