Valamelyik nap hosszan vitáztunk arról, hogy jót tesz-e a divat az irodalomnak, vagy sem.

Persze, ha nem tenne jót, akkor sem érnénk el vele semmit, érveltem, hiszen a népszerűséget, az egy felé tartó ízlést és szokást, nem lehet parancsszóra, de még érvelve sem megszüntetni. Küzdeni is felesleges ellene, hiszen miért pont az irodalomban ne lennének „bestsellerek”, felkapott szerzők?

Volt amikor a Péterek (Esterházy, Nádas, Lengyel) takartak el másokat, most a Grecsó és Dragomán tandem visz mindent. Amíg értékes és meghatározó művekről van szó, addig nem látok ebben különösebb problémát, sokkal jobban zavar az, amikor a lektűröket ontó médiaszemélyiségek vagy ponyvaregények szerzői gondolják azt, hogy a több tízezres eladott példányszámmal megváltották a belépőiket az irodalomba. Holott minden sorukból süt, hogy épp azt a munkát spórolják meg, ami időtállóvá tehetné a tinglitanglit.

A frusztráció oka persze legtöbbször abban rejlik, hogy sokan összekeverik a divat erejét a kánon(ok) értékítéletével. Holott az előbbi igen szeszélyes, az utóbbi pedig folytonos mozgásban, átrendeződésben van. Ilyenkor szoktam irigyelni Vida Gábor híres pesszimizmusát (vagy éleslátását?), miszerint hiába ez a nagy vircsaft, a folytonos kapálózás az idő úgyis kiszórja a jelenkori szerzők kilencven százalékát. Tízet talán még újra felfedeznek a buzgó bölcsészek vagy a kitartóbb kiadók, megmentenek a centenáriumok. Bánffy is most lett újra érdekes a szélesebb közönség számára, több nyelvre is lefordították.

Minden más csak lábjegyzet marad egy unalmas irodalomtörténeti műben. Hiszen nincs igazságtalanabb ítész a felejtésénél. Hol van ma az egykor bálványozott Mándy vagy Mészöly? Miért hallunk egyre kevesebbet Tar Sándorról? Hova süllyedt el Székely János, akinek pedig A másik torony című műve többet ér mint Sütő összes szövege?

Én azért bízom az olvasókban. Abban, hogy lesz elég kitartásuk felfedezni a divattól két lépésre álló Szilasi finoman metszett mondatait (A harmadik híd) vagy Kőrösi Zoltán furmányos történeteit (Szívlekvár). Nem könnyű. Hiszen hogyan is férne bele még a felfedezés is abba a 0,4 könyvbe, amennyit egy magyar átlagember olvas évente? Hiszen minden kiadó azért harcol, hogy pont az ő kiadványuk legyen benne abban a szűk kosárban (3-4 könyv), amennyit még megvásárolnak az átlagosnál többet olvasók.

A divattal csak akkor van baj, értünk el végül a beszélgetés nyugvópontjára, ha sokan vélik úgy, hogy a legnépszerűbb regények (mert ez a műfaj továbbra is verhetetlen a divat világában) elolvasásával, rosszabb esetben: puszta birtoklásával már ki is pipálhatják az irodalmat. Letudták, kész, vége. Három-négy névnél többet úgysem jegyez meg senki. És ha trendi akar maradni, akkor ugyanazt a három-négyet jegyzi meg, amelyeket mindenhol hall. Legfeljebb megvesz még egy antológiát, és vele még húsz nevet. Aki meg ide sem fért be, az magára vessen.

Akkor én vagyok naiv, állapítottam meg magamban. Én ugyanis az olvasást örök felfedezésnek és örök bizonytalanságnak gondolom, trendek és csasztuskák nélkül. Ahol nincs sárga út, csak lenyűgöző veszélyek és álmosító pipacsok. Lehet, hogy nekem szerdán épp Dosztojevszkij a legdivatosabb kortárs szerző, és csak Bodorról írnám meg az összes tankönyvet. Aztán jön a péntek, és máris fordul a kocka. Más művek nyűgöznek le, és pont ezt a soha le nem álló körforgást, a fentet és lentet kinevető zsibvásárt gondolom leginkább irodalomnak. Amely kérdezésre tanít és óvva int a betonbiztosnak tűnő válaszoktól.

Vagyis magasról tesz mindarra, amit a divat valaha is fontosnak gondolt.