Néha szeretnék elbeszélgetni azzal a fiatalemberrel. Hogy ő '89 előtt, vagy közvetlenül utána mit várt a szabadságtól, a demokráciától. Vélhetően csak homályos fogalmai voltak, inkább érezte, mintsem tudta, hogy mit szeretne. Az biztos, hogy egy életre megundorodott a felvonulásoktól, a nyájszellemtől, a kritikátlan bólogatástól, az egzisztenciális félelem táplálta simulékonyságtól, megalkuvástól.

Talán értelmes vitákat várt, érvrendszerek összecsapását, az elvek és ideák svédasztalát. Ha kicsivel bölcsebb vagy tapasztaltabb lett volna, akkor talán megsejti, hogy ebben, a szabadságra egyáltalán nem felkészült közegben a vita csakhamar indulattá satnyul, az érvek helyett az ellenszenv beszél majd, s egy idő minden ötlet, kezdeményes, terv megkapja a maga címkéjét, mielőtt még megszülethetne.

Például melyik lázálmában gondolhatta volna, hogy egy Váradon újranyílt magyar könyvesbolt is nemzetidegen fészek lehet, sunyi merénylet a magyarság üdve ellen?

Márpedig az Erdélyország a mi hazánk! mottó szellemében működő ittHON.ma valahogy így tálalja az idegenek (értsd: az RMDSZ-es „klikk”) kezére „átjátszott” Illyés Gyula Könyvesbolt történetét. Egykori kollégám, Balogh Levente hívta fel figyelmemet a cikkre, aki váradiként megjegyezte, hogy a régi helyén egy szélesebb választékot nyújtó vállalkozás nyitott ki. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács partiumi régióelnöke szerint viszont a könyvesbolt megmentése és a választék milyensége mind eltörpül amellett a veszteség mellett, hogy az új urak kihagyták az elnevezésből a „református” szót. És most idéznem kell: „Ki szégyelli a református elnevezést a református egyház tulajdonában lévő ingatlan falán, az egyház, vagy az egyház- és nemzetellenes szándékukat ezzel a tettükkel is igazoló balliberális érdekcsoportok? Jövőbeni szándékaikat, módszerüket, erkölcstelenségüket jól jellemzi, hogy az új névtábla megszólalásig hasonlít az eredetihez, csupán a református szó hiányzik belőle.”

A fertőt csak növeli, hogy az új bérlők ezer szállal kötődnek a Várad című folyóirathoz és a Törzsasztal elnevezésű előadássorozathoz, amelynek keretében a kortárs magyar irodalom krémje látogatott el a váradiakhoz. Csakhogy ezek a személyek Gyurcsányt, Demszkyt és Mesterházit is vendégül látták. Rendben, én sem tódulnék őket meghallgatni, de mi köze van ehhez a könyvekhez meg az irodalomhoz? És miért egyből nemzetellenes az, aki nem Nagy-Magyarország paplan alá bújik esténként? De vajon mi akadályozza meg az aggódókat, hogy ők is meghívják, teszem azt, Jókai Annát, Lackfi Jánost vagy Mezey Katalint a maguk asztalához, így kínálva alternatívát mindenki nagy örömére? Hiszen több könyvesbolttal, színesebb programmal csak biztos nyerne a váradi közönség. Ám ezzel a hangnemmel megbélyegezni a Törzsasztal vendégeit, közönségét, a több éve építkező szervezőket, leszólni és megbélyegezni a könyvesboltot – a legszebb öngólok egyike. Hiszen így válik nyilvánvalóvá, hogy aki így fogalmaz, annak soha, egyetlen pillanatig sem lebegett a szeme előtt a közösség érdeke, sorsa, öröme, csak a lehetséges szavazatok: névtelen számok a papíron.

Azt hiszem, akkor fogok nyugdíjba menni, ha lesz végre egy olyan nemzeti politikus Erdélyben, aki végre belátja, hogy a kultúra érzékeny szövete sokkal fontosabb a pillanatnyi politikai győzelemnél. Aki nem a „dögöljön meg a szomszéd tehene” elv alapján gondolkodik. Aki tud veszíteni, ha a közösség nyer. Aki nem súlyos bűncselekményt lát abban, hogy valami nem a szája íze szerint alakul. Aki nem úgy siratja a reformátust, hogy közben az ellenfelét gyűlöli.

De legalább tudom, hogy hosszú életem lesz.