Ambrus Attila: Az eldöntetlen döntő

Mindannyian erre vártunk. Izgatottan kérdeztük: Lesz? Nem lesz? Felidéztük a (h)őskorszak tévévitáit. Amikor Ion Raţiu a híres mondást vágta Ion Iliescu és a kommunizmusból ébredő választók fejéhez –: „Nem értek veled egyet, de körmöm szakadtáig védeni fogom a jogodat, hogy elmondhasd a véleményedet.” (Nem ártana ezt a társadalmi együttélés szempontjából oly fontos szemléletet ma is minél többször idézni.) Amikor Emil Constantinescu padlóra küldte a szabadgondolkodó Iliescut egy ártatlan kérdéssel: „Hisz Ön Istenben?” Amikor Traian Băsescu legyűrte Adrian Năstasét, vagy kiütötte Mircea Geoanát azzal, hogy „Hol jártál az éjszaka?” Nekünk, magyaroknak eszünkbe jutottak Orbán Viktor sziporkázó és szinte sohasem övön aluli poénjai.

Szóval valami ilyesmire vágytunk. Nehézsúlyú politikusok bokszmérkőzésére. Iohannis vs. Ponta. Ám a nemes ökölvívás helyett ökörvívást láthattunk kedden a Realitatea tévén. Akik arra vártak, hogyan szorítja sarokba a kihívó Iohannis a gyengéit már rég felfedő Pontát, csalódtak. Iohannis lagymatag volt. (Hívei szerint úriember, aki megérinteni sem akarja ellenfelét.) Felajánlotta a kezdeményezést ellenfelének, s folyton csak az idővel törődött. A végén már-már fenyegetőzött is, ha nem fújja le a bíró – a politikai viták szabályaira fittyet hányó moderátor, Rareş Bogdan –, ő kilép a szorítóból. Ponta arrogánsan körbetáncolta a lomha Iohannist, időnként oda-oda ütött. Közben populista módon kifele kacsintott: a nyugdíjasokra, a tanárokra, a jó románokra, előkapott egy piros ortodox bibliát is, nem törődött azzal, hogy a piros lap egy másik sport, nem a politikai adok-kapok kelléke. Ponta nem akarta kiütni Iohannist, csak megalázni, s ettől borzasztóan antipatikus volt.

A KO-t Iohannis magának köszönheti. Hamiskásan, taktikásan magának követelte az utolsó csapás jogát. Kíváncsian vártuk, mire készítették fel edzői, a tapasztalt Vasile Blaga és a támadások nagymestere, Ludovic Orban. Ám csakhamar kiderült, balgaságra biztatták Iohannist, akinek orrán csattant Ponta kontrája. „Ha fiatalkorában Raţiura szavazott, s később is egy liberális jelöltre, most rám szavaz?” – kşrdezte hamiskásan Iohannis. A replika az egyetlen, ami ebből a szánalmas döntő vitából fennmarad: „Nem, mert Ön nem Raţiu, és nem Crin Antonescu, Ön valójában Traian Băsescu, és én soha nem szavaztam Băsescura.”

A tévéviták soha nem befolyásolják a biztos szavazókat. Akik Ponta-pártiak, azok kedd este is úgy látták, kedvencük hengerelt. Akik Iohannis-hívek, azok bizonyosak abban, hogy a szász tarolt. Két kísérlet igazolja, hogy a biztos választók kialakult véleményét a tények, tartalmak, amelyeket a sajtó közvetít, nem befolyásolják.

Az egyiket az Egyesült Államokban végezték el. Az amerikai választások kampányában vannak olyan nemzetbiztonsági kérdések, amelyekre a jelöltek azonos választ adnak. A sajtóban bemutatott azonos kérdésekre adott azonos válaszok ismeretében kérdezték meg a republikánus, illetve demokrata választókat, hogy szerintük melyik jelölt javaslata vezethet a probléma megoldásához. A demokrata szimpatizánsok a demokrata jelölt, Al Gore, a republikánus szimpatizánsok a republikánus jelölt, George W. Bush válaszait tartották elfogadhatónak.

A másik kísérletet a szabad sajtó gyakorlatát nélkülöző Oroszországban végezték el. Egy helyhatósági választás idején azt kérdezték meg a lakosságtól, hogy az akkori miniszterelnök, Vlagyimir Putyin által támogatott párt, vagy pedig az ellenzék kínált a tévévita során életképesebb megoldást az ország gondjaira. A válaszolók olyan arányban tartották jobbnak Putyin pártjának programját az ellenzékénél, amilyen arányban az győzött is a választásokon: 97 százalékban. Csakhogy a választási kampányban nem is tartottak tévévitát!

Talán jobban tette volna Iohannis kampánystábja, ha nem hajszolja bele az ügyetlen kommunikátor, vitaképtelen, néhol a felkészületlen tanuló benyomását keltő jelöltjét a tévévitá(k)ba. Biztos szavazói úgyis arra „emlékeztek” volna vasárnap, hogy az elmúlt héten ő volt a jobb a képernyőn.

A bizonytalanokat – én közéjük tartozom – egyikük sem győzte meg. Márpedig Iohannisnak egyetlen esélye a bizonytalan szavazók megnyerése. Ha pontozóbíró lennék úgy ítélnék, hogy ez a mérkőzés 0:0-val végződött. Zéró nullával. A zéró a színvonalat, a nulla az eredményt jelöli.

Ezek után – Caragiale pityókos polgárához hasonlóan – továbbra is gondban vagyok: „És én akkor kit válasszak?” 

Kimaradt?