Székely Ervin: Amikor Kádár Nobel-díjat ad
Nobel-békedíjat kapott az Európai Unió. A norvég Nobel-békedíj bizottság azt jelölte meg döntése okának, hogy „az EU több mint hat évtizede segíti elő a béke, a megbékélés, a demokrácia és az emberi jogok előmozdítását Európában." A bizottság nagyon fontosnak ítélte az EU stabilizációs szerepét, amely révén „megszűnt az Európa nagy részén zajló háború és beköszöntött a béke". Az EU tevékenysége a „nemzetek közötti testvériséget" jelképezi, és ama „békekongresszus" egy formáját testesíti meg, amelyet Alfred Nobel 1895-ös hagyatékában a díj feltételének meghatározásaként említett.
Nem tehetek róla, de a hír olvastán az a pesti városi legenda jutott eszembe, amely szerint az átkosban egy alkalommal Aczél elvtárs és kultúrpolitikusai nem tudták eldönteni, hogy a sok érdemteli művész közül ki kapjon Kossuth díjat. A döntést végül Kádár elvtárs elé vitték, aki – állítólag – megkérdezte: a jelöltek közül kinek a legrosszabb az egészségi állapota? Megmondták. „Akkor kapja ő a díjat, mert jövőre már lehet, hogy csak post mortem adhatnánk neki, a többiek pedig még ráérnek" – mondta volna a praktikus gondolkodású, iparosból lett pártfőtitkár. A történet korántsem teljesen hiteles, mert a díjosztásból kimaradt makkegészséges művészek terjesztették a legszorgalmasabban.
A párhuzam azonban szinte önként adódik, hiszen ha valamikor, akkor épp most került súlyos válságba az Európai Unió, s most mutatkoznak meg azok a fogyatékosságok, amelyek tulajdonképpen már a közösség megalakulásakor bekódoltattak a rendszerbe. Az EU legsérülékenyebb területe pedig épp a tagállamok nemzeti szuverenitása és a közösségi szabályozás érvényesítése közötti viszony rendezetlensége. Ez a körülmény magyarázza azt, hogy az EU nem tudta sem elejét venni, sem pedig orvosolni a görög gazdasági válságot, mi több, a jelek szerint a portugál, spanyol és olasz gazdaság gyöngélkedésébe sem tud szikével, legfeljebb fájdalomcsillapítóval beavatkozni. Ma még nem világos, hogy erről a holtpontról milyen irányba mozdul el az EU: az egységes, föderatív Európa, avagy a két- vagy többsebességes, laza szövetség felé. Ez utóbbi esetben – legalábbis a kádári időzítés szempontjából – véleményem szerint jogos volt a norvég Nobel-békedíj bizottság döntése.
Ugyanez már nem mondható el a díj odaítélésének érdemi részéről. Már az is különös, hogy a díjat nem egy személy, hanem egy páneurópai intézmény kapta. Ebben az esetben ugyanis nehéz azonosítani a teljesítmény megvalósítóját. Egy ilyen nagy, bürokratikus, multinacionális szervezetben a döntések személytelenek. Még érthetetlenebb azonban a díj odaítélésének indoklása. Ha ugyanis az EU alacsony hatékonyságú volt a közösség gazdasági együttműködésének menedzselésében, akkor a politikai válságok kezelésében meg egyenesen semmit sem tett. Mi több, az EU nem is tekintette céljának a háborús konfliktusok kezelését!
A volt Jugoszlávia területén kirobbant népirtás esetében a közvetítési kísérlete teljes kudarc volt, a tragédiát végül a NATO beavatkozása tudta valamelyest mérsékelni. Az EU tüntetően nem foglalkozik a nemzeti és etnikai kisebbségek jogaival, holott épp ez a konfliktusforrás generálja a legtöbb háborút, immár száz éve. A héten Bukarestben sorra kerülő EPP kongresszuson – az RMDSZ nyomására – be fog kerülni valamilyen formában a néppárt prioritásai közé az őshonos kisebbségek jogainak védelme, de amíg ebből közösségi jogszabály születik, addig bizonyára sok víz folyik még le a Rajnán.
Ami az emberi jogok tiszteletben tartását illeti, ez inkább csatlakozási feltétel, a tagországok esetében a közösségi ellenőrzésnek nincs hatékonysága. (Franciaország például mindenféle jogalap nélkül toloncolhat ki területéről román állampolgárokat.) A „demokrácia előmozdításáról" pedig elég megemlíteni, hogy a hatalomkoncentráció és az autokrácia térhódítását Magyarországon épp csak megejnyebejnyézte az Unió, Romániában pedig éppenséggel támogatta, sőt erőltette.
Félő, hogy kevéssé ihletett döntésével a norvég Békedíj-bizottság épp azt az EU-n belüli néppárti kurzust tüntette ki, amely a legnagyobb veszélyt jelenti a közösség tagállamainak demokratikus berendezkedésére és az emberi jogok védelmére.