Farkas István: Mandulamag és csontvázmeztelenség
Kevesebb, mint egy héttel a választások előtt egyre többször gondolkodom el azon, vajon az állampolgárok képesek lesznek-e a jelöltek (és az eszmerendszerek) közül kiválasztani azt, aki (amelyik) valóban az ő javukat fogja szolgálni. Mert ha eddig nem volt, most igazán lesz miből választaniuk a demokrácia agymosottjainak – csupán az a kérdés, hogy a pecsételések a középszerű politikai elit valamely tagját vagy pedig egy félprofit ruháznak fel a hatalommal.
Az csak természetes, hogy mindenik pártnak a másik jelöltje a középszerű, a sajátja pedig a profi, ahogy az is, hogy az elmúlt egy hónapban nagyüzemben zajlott az ellenfél besározása, lett légyen szó román vagy magyar jelöltekről. Mert hála a demokrácia istenének, utóbbiból is van kettő. És ismét hála: választhatjuk azt, aki az erdélyi magyarok jelöltje. Nem érdemes sokat vesződni ezzel, de egy gondolat engedtessék meg ezzel kapcsolatban.
A neptuni paktum szószerkezet a politikából kiábrándult (helyesebben kiábrándított) egyszerű ember számára valami rosszat jelent, az EMNP sokszor ismételt üzenetének megfelelően. Pedig érdemes lenne utánajárni, mi is történt 1993-ban. Az RMDSZ sokszor szidott „neptunistái” ekkor lobbizták ki, hogy beinduljon a magyar vonal a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. Ez siker volt. Ellentétben azzal a Szilágyi Zsolt által 1996-ban képviselt állásponttal, hogy akkor ne induljon magyar államelnökjelölt a választáson, mert egy magyarnak az égvilágon semmi esélye sem lehet. Ez már akkor is kudarcnak, kishitűségnek számított. Jó emlékezni arra, honnan indult a mai neptunozó. Ennek tizennyolc éve, azóta igaz, hogy felnőtt egy generáció, aki nincs hogy emlékezzen erre, de ennyire palira venni a pecsét másik végén állót azért mégsem lenne szabad!
Lehetne még sorolni az érveket és ellenérveket az egyes jelöltek mellett vagy ellen, ezek azonban csak egyik tábornak kedveznek, és a végén még azzal vádolnak meg, kampánycsillagokat szórok a billentyűzetből.
Az államfőválasztási kampány során eszembe jutott két elgondolkodtató történet. Egyik ezer évvel ezelőtti, a másik is idősebb mint én, de csak most vált közkinccsé. Előbbi talán sokak számára ismerős: az erkölcseiről híres Lady Godiva valamikor 908 és 1067 között meztelenül lovagolt be Coventry városának piacterére, hogy jobb belátásra bírja a jobbágyokat adóterhekkel sanyargató férjét. Nem szeretném meztelenül látni sem Daciana Sârbut, sem Carmen Johannist arra azonban kíváncsi lennék, ők, a hivatalos szlogeneken túl, hogyan vélekednek férjeik politikai ambícióiról. Persze, az „O tempora, o mores!” fényében nem biztos, hogy bármelyikük számára kihívás lenne meztelenül végigségtálni az Unirii sugárúton, de vajon kiállnának-e a férjük ellen és az adófizetők mellett? Vagy elintéznék az “ők választották meg, viseljék a döntésük következményeit” kijelentéssel?
Ezer évvel később, az 1960-as években Alexandru Grigore Popescu, a főváros közelében levő Puchenii-Moşneni általános iskolájának volt igazgatója még Lady Gidivánál is „meztelenebbre vetkőzött” a választókért, vagy azért, hogy jó választók legyenek majd. Látva a szomorú végeredményt, szerencsétlen forogna a sírjában, ha lenne neki, de csak a csontváza leng ide-oda az általa igazgatott iskolában. Mivel nem tudott csontvázat szerezni az iskolának, úgy rendelkezett, hogy halála után belőle legyen szemléltető eszköz a nebulók számára. Nem hiszem, hogy képes lenne ekkora áldozatra a tucatnyi jelölt közül bár egyik is. (Persze túl a csontváz kiállításán, a tett mögötti elv ennél sokkal fontosabb.)
És most térjünk vissza a mindenkori pecsételőhöz, elvégre jómagam is annak számítok a lista szerint. A szavazó ugyanis lehet tanár, taxisofőr vagy épp téglavető – ugyanannyit ér a voksa. A demokráciának hála az egysíkúan vagy egyáltalán nem gondolkodók (tájékoztatottak) szavazata ugyanannyit ér, mint a jelölteket tudatosan mérlegelőké. A szavazati joggal rendelkezők egy jelentős része szentül meg van győz(őd)ve arról, hogy a jelenlegi politikusok egytől egyig korruptak, csalók, hazugok, tolvajok, semmibe veszik a választókat, csak a saját érdekeiket nézik, mi több, az ő bőrükön élősködnek Bukarestben. Észérveket nem tudnak felhozni kijelentéseik alátámasztására, legfeljebb csak azokat az üres kampányszövegeket, amelyekkel őket traktálják.
És itt válik aktuálissá Alexandru Lăpuşneanu jól ismert kijelentése: „Proşti, dar mulţi” („Ostobák, de sokan vannak”) – és ennek értelmében a megvezetett, buta tömeg dönt a választások végkimeneteléről.
A választón múlik, hogy csak szavaz, vagy pedig gondolkodik is. Hogy hagyja magát megvezetni, félretájékoztatni, vagy emlékezete hosszabb, tájékozottsága alaposabb a mai politikai elitjénél. Vagy azokénál a voksért házalókénál, akik elitnek képzelik magukat. A romániai politikai mezőny jelentős részéről kiderült már, hogy korrupt, hiteltelen vagy felelőtlen szavazatvadász. Ha nincs minőségi kínálat, legalább legyen minőségi a kereslet. Megengedhetjük magunknak, hogy akárkire, akármit lódítókra ne szavazzunk. Mert nem mindegy, hogy november 2-án az agy mandulamagja (amygdala) fog aktiválódni és irányítani, vagy a neocortexünkre hagyatkozunk.