Én úgy gondoltam – és ezt le is írtam –, hogy Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt államelnök-jelöltje nem lesz képes összegyűjteni az indulásához szükséges kétszázezer aláírást. Túl is lépte a számot, tehát tévedtem. Következésképpen Szilágyi Zsolt a demokrácia szabályai szerint éppen olyan államelnök-jelölt, mint Romániában bárki más, beleértve Kelemen Hunort is. Csupán azt a mondatot kell mind a két esetben helyesbíteni, hogy pontosan ennyi meg ennyi magyar támogatta aláírásával az egyik vagy másik romániai magyar jelöltet. Ugyanis mind Szilágyi, mind Kelemen esetében az aláírók között szép számmal akadtak románok is. Az induláshoz szükséges aláírások száma természetesen nem azonos a szavazatszámmal, hiszem semmi nem szavatolja azt, hogy az egyiknek vagy a másiknak aláíró ugyanarra a jelöltre szavaz majd november másodikán, amikor mindketten befejezik államelnök jelölti pályafutásukat.

Ami a kampányukat illeti, mindkettőjük esetében tapasztalni közös és eltérő vonásokat, mind a szervezési módok, mind a programok, mind a kampányszövegek tekintetében. És hadd induljunk ki ez utóbbiból: ami a személyes indulatokat illeti, mindketten megfelelőképpen visszafogottnak bizonyultak a másik viszonylatában. Én nem olvastam egyetlen olyan mondatot sem, amelyben Szilágyi éppen Kelement becsmérelte volna és a fordítottja is igaz: Kelemen nem tekintette célpontnak Szilágyit. Az elhangzott szövegekben viszont Szilágyi jóval többet foglalkozott az RMDSZ-el, mint Kelemen az EMNP-vel, ez utóbbit a leggyakrabban Kelemen munka- vagy beszélgetőtársai vállalták magukra, utalva a romániai szavazási egységének, illetve a szavazatarány méreteinek a fontosságára, hisz ez beváltható politikai tőkét jelent az elkövetkezőkben.

Ami a programokat illeti, Kelemen egyértelműen az RMDSZ által nyilvánosságra hozott autonómia-törvényre helyezte a hangsúlyt, illetve ezzel kapcsolatosan olyan politikai és tömeglélektani vonatkozásokra, amelyek nem máról-holnapra, hanem hosszabb távon lehetővé tehetik azt, hogy a kommunizmus kialakította tabuk tekintetében valamelyest erősődjön a bizalom nem csupán a román és magyar politikusok, hanem általában a romániai román és a romániai magyar népesség, a helyi közösségek között. Közösnek tekinthető mindkettőjük pogramjában, lévén Románia államelnökjelöltjei, hogy igen gyakran mind a ketten az országban gondolkodtak. Szilágyi úgy vélekedett, hogy az ország nagy, hagyományos régiónak kellene jóval szabadabb kezet adni, ilyen körülmények között pedig Erdély lehetne Románia hajtó motorja, Kelemen pedig a kisebb régiók, és így mindenekelőtt a leendő Székelyföld autonóm terület létjogosultságával érvelt, nem feledve többször megemlíteni, hogy mindez csak az erős, fejlődő Románia keretében jöhet létre – aminek egyik alappillére éppen a kisebbségek biztonsága.

Lévén, hogy az RMDSZ mögött immár negyedszázad, a Néppárt mögött viszont csupán néhány esztendő van, nem véletlen, hogy Kelemennek a keze ügyében voltak mindazok az eredmények, amelyeket szervezete a romániai magyar közösség önazonosság megőrzése, intézményszervezése, vagyonvisszaadása stb. stb. terén elért, Szilágyi viszont leginkább a többről, a véleménye szerint elszalasztott lehetőségekről beszélt, és amíg Kelemen a kormányzati szerepvállalást a romániai magyarság hatékony eszközének tekinti, addig Szilágyi mindezt egy szűk csoport magánérdekének véli.

Ami a kampánykörutakat illeti, egyértelmű, hogy ezek során Kelemen jóval nagyobb köröket leírt, mint Szilágyi, az igénybe vett módszerek viszont nagyjából hasonlóaknak bizonyultak: nem nagy tömegrendezvények, mint a román államelnökjelöltek esetében, hanem kisebb-nagyobb, belső tereken és termekben megtartott beszélgetések és leginkább a saját pártolók előtt. Ami a Szilágyi által többször is felhozott, a Kelemen által pedig figyelemre sem érdemesített tévévitát illeti, ezt aligha lehet tekinteni a párbeszéd hiányának, az érdeklődő közönség már mindenről tud, amit egymásnak elmondhattak volna. Ráadásul az államelnökjelöltek nem ketten birkóznak egymással, hanem a választási szőnyegen többen is tolonganak.

Néhány esztendő múlva alighanem annyi marad majd a romániai magyarság történelmében, hogy a sokat szidott romániai demokráciában, a közvetlen államelnök-választásokon, a romániai magyarságnak, lámcsak, nem egy, hanem két magyar jelöltje is volt, és ha úgy gondolta, élhetett a választás szabadságával. Még akkor is, ha a jelmondat néhány apostola már megelőzte őket: a távozást választották. Nem kétséges, mindez bölcs megfontolásra inti a maradókat.