A mostani ősz a novelláké, és ez külön öröm, mert jó novella nélkül nincs igazi próza, hiába ódzkodnak sokan a műfajtól. Ha a regény a tégla a literatúra tűzfalában, akkor a novella a habarcs. Nem előszoba, nem melléktermék, nem kényszerű házi feladat, hogy a folyóiratszerkesztő lelke is megnyugodjon.

Eddig Tóth Krisztina és Cserna-Szabó András kötete jelent meg, de mindjárt boltokba kerül a tavaly berobbant Kötter Tamás új kötete is, a Dögkeselyűk. Ő most az üzleti és társadalmi elit krónikása, a magyar Bret Easton Ellis, ahogy jobb híján nevezik. Bár az ő hangja is majdnem olyan szenvtelen, mint az amerikai szerzőé, csak ő nem hívja elő a magyar pszichó bizarr túlkapásait, Bateman pesti utódainak élete szürke és egyhangú, szinte nyomasztóan sematikus. A pénzzel kibélelt világ sivársága persze egészen más mint Tar Sándor világának kilátástalansága. Az utóbbi pusztulásában is izgalmas, kreatív és indulatokkal, érzelmekkel terhes, az öltönyös viaszfigurák viszont mintha csak mímelnék a luxuséletet. A Rablóhalak a tavalyi év legjobb bemutatkozása volt, és vélhetően a Dögkeselyűk még tovább finomítja majd a felső tízezer mindennapjairól szóló tudásunkat, amelyről eddig csak Térey verses regénye, a Protokoll tudósított.

Tóth Krisztina tavaly már regénnyel is jelezte, hogy egyre megkerülhetetlenebbé válik a prózaírók között is. Az új novelláskötet, a Pillanatragasztó legjobb pillanataiban vetekszik az igen sikeres bemutatkozó prózakötetével, a Vonalkóddal. Tűéles képekben mesél a mai Magyarország bajairól, a legjobb szakorvos rutinjával állítja fel a diagnózist. Mesél a galériatulajdonosról, aki inkább eldugja a vízszerelő holttestét, nehogy a tragikus baleset tönkrevágja az évzáró ünnepséget, amelyen több kép és szobor talál gazdára, mint egész évben. Mesél arról az orvosnőről, aki elteszi a gyémántköves gyűrűt, s hogy „megszolgálja” a bizalmat kemoterápiára írja ki az immár gyógyíthatatlan beteget, ám a kezelés alatt egyszer sem kapcsolják be a gépet. Megrendítő történetek, s mindezt szinte láthatatlan nyelven meséli el, mintha csak hallanánk valahol a történetet: buszon, váróteremben, családi körben. Mintha teljesen kivonná magát a történeteiből, lírai énje épphogy csak meg-megcsillan egy-egy eltalált szóban, hasonlatban, képben. Ám ez a háttérbevonulás csak még intenzívebbé teszi az elmondottakat, s csak a végén, a sűrítésben, a pontosságban, a fegyelmezettségben, a cseppet sem kimódolt csattanóban érezzük meg az írói világ mozgatóját.

Úgy van jelen, hogy közben észre sem vesszük, ez tényleg az igazán jó írók erénye. És ami igazán megdöbbentő, hogy a székely vendégmunkások kíméletlen történetével (Játszódjatok!) ezt az önsorsrontó világot is bemutatja. Azt, hogy a talpig becsületes, pontosan dolgozó, elveihez nyakasan ragaszkodó székely hogyan „rabolja” ki saját magát, hogyan nullázza le mindazt, amit elért. Többet mond el ez a történet rólunk minden trianoni nyavalygásnál. Szívbemarkoló és megalkuvásoktól mentes látlelet. S talán ez meg is magyarázza, hogy miért egy pesti író tudta ezt pont így rögzíteni.

Ezzel szemben Cserna-Szabó szeret dolgozni az anyagával. Szinte minden mondatán ott hagyja az egyéniségét, azokat a jellegzetes csernás ízeket. Ugyanazon hitelességgel húzza be a történeteibe Petőfit és Haynaut, mint a kurvákkal szórakozó kamionost, vagy beszél afféle gusztustalanságokról, mint a saját vérét megcsapoló és hagymával elfogyasztó, a börtönt is megjárt özvegyasszony esete. Cserna egyszerre mond meghökkentő meséket és osztja meg velünk a rögvalóság pillanatfelvételeit, miközben egyszer sem vesztjük szem elől. Halljuk a hangját és látjuk félmosolyát olvasás közben. Ő nem rejtőzködik, nem húzódik háttérbe. Ő az a mesterszakács, aki saját magával hitelesíti a világ minden tájáról összegyűjtött receptjeit. Elmondja a maga Lolita-történetét és mennyország-verzióját, a szemünk előtt lakja be Kolozsvár minden zugát, tocsog az élet leveiben, és belenyúl abba is, amitől mi csak undorodnánk. A Veszett paradicsom pont ettől lesz koszos és karcos, undorító és élvezetes.

Most szólok: a leghosszabb téli este sem lesz elég hosszú, ha elindulunk velük a kacskaringós utakon.