Nem kellene beszélni róla. Elintézhetjük egy költői legyintéssel: Aki elmegy, nem közülünk való. Aztán rátérhetünk a sorskérdésekre. Föderalizáció és/vagy autonómia? Székelyföld és/vagy szórvány? Szórvány zárvány? Egység a kétségben vagy kétség az egységben? Ki a bal? Fék vagy gát? Kinél jobb? Minél jobb?

Ilyen fontos témákról tanácskoztunk az anyaországban, a határmentén a minap, este nagy asztaltársaság ült össze, s folytattuk a vitát arról, hogyan épüljön a magyar jövő Erdélyben, Vajdaságban, a Kárpát-medencében. Aki a leghevesebben érvelt, folyton azzal nyomatékosította állításait, hogy ő a magyar nemzet részének deklarálja magát és székelyként nem alkuszik. Nem mosolyodott el a poénon, hogy a nemzetáruló is a nemzet része, mert különben nem lehetne nemzeti, még inkább összevonja szemöldökét, s a szülőföldön maradásról, az egyetlen lehetséges jövőképről, az autonómiáról tart kioktató kiselőadást. Majd gyorsan elköszön, mert másnap korán indul Budapestre, ott tanulnak gyerekei, a fia orvosin, a lánya bölcsészkaron. Nem hiszem el! – mondtam a mellettem ülő politikusnak, aki heves erdélyiségéről ismert. Elhiheted, a fiammal évfolyamtárs a lánya – válaszolta. Az anyaországi asztaltársak pedig felsóhajtottak: csak maradnának a gyerekeitek Pesten... Kiderül, hogy a legtöbbjüknek már túl az óperencián, túl Ober Ennsen él. Ahol egyre többen keresik a szerencsét a mieink is – szól közbe a vajdasági fiatalember, s szomorkásan mondja, október eleje óta már öt barátja költözött el családjával a Tisza parti kisvárosból.

Keserűsége láttán értettem meg, hogy mégsem lehet leírni azokat, akik elhagynak azzal, hogy nem közülünk valók. Azok. Vagy legalábbis azok voltak.

A nagy kivándorlásról beszélni kényelmetlen. Működik az öncenzúra, így azonnal törlöm az elsőként beugró kitántorgás szót. Mert hogy jövök én hozzá? Nekem nincs testvérem, gyerekem, aki itt hagyta ezt a poros Erdélyt, s a csillogó Nyugaton vagy a mesés Távol Keleten kergeti szerencsecsillagát? Nincs. Még nincs. Ezért most szólok. Ha és amikor lesz, elhallgatnom kell.

Ma még nem kell elhallgatnom, hogy a kettős állampolgárság – amely jár és megillet – lehetővé tette az újabb vajdasági kivándorlást, amely a délszláv háború idején tapasztaltnál is nagyobb mértékű, legalábbis délvidéki barátaim szerint. És nem elsősorban Magyarország a modern aranyélet-keresők Eldorádója...

Nem kell elhallgatnom, hogy hivatalosan is igazolták: 2013 elején mintegy 350 ezer olyan anyaországi magyar élt a világban, akik 1989 után hagyták el otthonukat. A folyamat 2000 óta gyorsult fel és 2013-2014-ben sem lassult. A Nyugaton élő magyarországi magyarok közel kétharmada negyven év alatti és egy harmadik diplomás, szemben a 18 százalékos anyaországi aránnyal.

Nem kell elhallgatnom, hogy noha a legutóbbi népszámlálás előzetes adatai szerint az erdélyi magyar lakosság fogyása a románság apadásához képest arányaiban kisebb volt, az utóbbi években nőtt az elvándorlási kedv. A székely falvak fiataljai mennek – egyelőre csak – munkát vállalni idegen földeken. És mennek a diplomások. Akiknek a budapesti ideiglenesnek remélt mosogatói állás is nagyobb perspektívát kínál, mint idehaza a kezdő tanári.

Akik elmentek, azoknak csak kis százaléka kíván hazatérni. Minél többet él valaki külföldön, annál valószínűbb, hogy soha nem települ vissza.

Az el- és visszaköltözés nemcsak az agyelszívás, hanem a demográfia szempontjából is sarkalatos kérdése a magyarságnak. Fokozottan az a kisebbségi erdélyi magyar társadalom számára. Nem kellene beszélni róla? Legalább annyit, mint a székely zászlónkról?

Igaz, a migráció nem köthető a kormányokhoz, ám a politikai képviseletnek foglalkoznia kell vele. Megoldásokat kell találnia a jól fizetőmunkahely-teremtésre, a családvédelemre, az oktatás minőségének biztosítására. Ha ezt nem teszi meg, később kiderülhet, hogy a többség által immár elismert Terra Sicolorum szinte lakatlan föld, egykori lakói pedig ki tudja, hol éneklik harsányan, hogy Ki tudja merre...