Demény Péter: A nemzet művészei

Az este a nemzet színészeinek házigazdája lehettem.

A Prospero sorozat, melyben Lohinszky Lorándról, Orosz Lujzáról, László Gerőről, Elekes Emmáról, Vitályos Ildikóról, Szabó Duciról, Stief Magdáról, Csíky Andrásról, Makra Lajosról, Péterffy Gyuláról, Farkas Ibolyáról, Balázs Éváról, Bisztrai Máriáról, Miske Lászlóról, Mende Gabyról jelent meg életinterjú vagy visszaemlékezés, tegnap ünnepelte tizedik születésnapját a kolozsvári Györkös Mányi Albert Emlékházban. A kezdeményezés az idők folyamán az opera felé is nyitott, Hary Béla, Marton Melinda, Albert Annamária és Kovács Attila vallottak pályájukról, tehát nem „merevedtünk bele a projektünkbe”, hogy Gabriel Liiceanu egyik szerencsés kifejezését használjam.

A nemzet színészei és operásai – alapíthatnék egy ilyen díjat, ha lenne egy fél pénzem. Nyitottabb lehetne, mint „a nemzet színészei” elnevezésű magyar állami elismerés, mely kétségtelenül nagy jelentőségű művészeket díjaz (ha van valaki, akit szeretek, az Cserhalmi György, és legutóbb éppen ő került be ebbe a „társulatba”), de cseppet sem törődik azzal, hogy nemcsak a trianoni Magyarországon élnek magyarok, hanem minden olyan régióban, melyet a politikusok és a média könnyes szemmel, illetve tollal szokott emlegetni. Sőt, leszögezném a preambulumban, hogy csak az kerülhet be a kuratóriumba, akinek a nyitottsága közismert és egyértelmű; aki nem Budapestről látja a világot; aki igyekszik a megértésre, és nem fárad bele az empátiába.

Ezek a színészek és operai művészek bizonyos értelemben a lehető legjobb, bizonyos értelemben a lehető legrosszabb időszakban kerültek színpadra vagy fogtak karmesteri pálcát a kezükbe. A lehető legjobb periódusban, mert a diktatúra zártsága miatt a közönség nagyon hálás volt, hogy egyáltalán magyar szót, magyar hangot hallhat, s a mai napig emlékszem egy-egy Aranyember vagy Bánk bán (az opera) előadás csendjére, fortissimóira és tapsaira. És a lehető legrosszabb intervallumban, mert a diktatúra rendkívüli zártsága nem engedte meg, hogy ezek a művészek a tehetségükhöz méltó módon váljanak-válhassanak ismertté, nevetséges ürügyekkel nem engedte külföldre őket, úgy éltek, mintha nem is vasfüggöny, hanem magánzárka rekesztené el őket a világtól.

Éppen ezért nem lehetünk elég hálásak Máthé Évának, Köllő Katalinnak, Hegyi Rékának, Boros Kingának, Botházi Máriának, Nagy Miklós Kundnak, Nagy-Hintós Dianának, Medgyessy Évának, a Zsehránszky István–Ferencz  Éva párosnak, Darvay Nagy Adrienne-nek, Dehel Gábornak, Molnár Juditnak, Benkő Juditnak, Laskay Adrienne-nek és Szucher Ervinnek, hogy lejegyezték-megszerkesztették ezeket a vallomásokat, megírták emlékeiket, összegyűjtötték a próbákon-előadásokon készült fényképeket, a kritikákat, és közzétették mindezt. Ha van egy másfajta könyvelés, mint az, amelyiket megszoktunk itt a Földön, akkor biztos vagyok benne, hogy bekerültek az égi mérlegekbe.

Kimaradt?