Nemhiába mondják, hogy legszebb öröm a káröröm. A tegnap esti, botrányba fulladt szerb-albán labdarúgó Európai-bajnoki selejtező meccs kapcsán a legelső reakcióm az volt, hogy hál’ istennek, nemcsak mi tudunk nagyot alakítani ebben a műfajban. Sőt, a belgrádi eseményeket nézve, kispályások vagyunk. A magyar-románon, román-magyaron legalább a sportolók, edzők nem esnek egymásnak, s nem keverednek botrányba-gyanúba VIP-páholyban ülő miniszterelnöki családtagok. Ebből is látható, mennyire viszonyítás kérdése minden. A bukaresti román-magyar selejtező a belgrádi cirkusz fényében már csak egy kisebbecske incidenssé törpül.

Egy délvidéki magyar honlapon megjelent olvasói komment azonban elgondolkodtatott. Az illető ugyanis az Európai Labdarúgó Szövetség felelősségét vetette fel. Azt írta, hogy „ha az UEFA annak idején mérlegel és reálisan gondolkodik, akkor irányított sorsolással megelőzhette volna, hogy a két válogatott ugyanabba a selejtező csoportba kerüljön, mert az idióták is sejthették, hogy ez az összecsapás sem itt, sem Tiranában nem zajlik le komoly incidensek nélkül. Nem tudom, ha most sorsolnának, vajon megengednék-e, hogy Oroszország és Ukrajna egyazon csoportba kerüljön? Nem egy a kettő, de nagyon hasonló, sajnos. Van nálunk elég baj és sportszerűtlenség, duhajkodás és nemzeti gyűlölködés a sportpályákon, de azokon kívül enélkül is. A tegnapi már igazán nem hiányzott”, zárta hozzászólását.

A látszólag ésszerű felvetés azonban a sport lényegét kérdőjelezné meg, azt a szurkolói magatartást erősítené (most a huligánkodásra szakosodott kemény magra gondolok), hogy egy-egy sportesemény valamiféle történelmi kompenzáció, utólagos, pótlólagos igazságtételt hozhat, hogy a meccs több mint egy meccs, valamiféle újrajátszható történelmi csata.

De nem az, vagy legalábbis nem szabadna annak lennie. A sportnak a sportszerűségről, a sportteljesítményről kellene szólnia, s bármennyire agyoncsépelt üres szövegnek tűnik is, igenis a népek, nemzetek közeledését is szolgálhatná. Ám egyelőre a mi régiónkban inkább e nemzetek menetrendszerinti egymásnak feszülését hozza, és nem csak a kemény magok összecsapásában. Hetekkel előre készülünk a nagy meccsre, erről szól a sajtó, erről a politika, de a baráti beszélgetésekből is ritkán marad ki. Mindnyájan, a televízió előtt békésen üldögélők is, képtelenek vagyunk úgy tekinteni egy ilyen meccsre, mint egy sima sporteseményre.

A tavaly őszi bukaresti selejtező előtt azt írtam, hogy „ez már nem játék, hanem háború.  Mintha minden egyes ilyen találkozó a végső csata lenne Erdélyért, pedig azt a meccset, amelynek ez volt a tétje, már nagyon régen, a Nagy-Trianon-kastélyban, 1920. június 4-én, budapesti idő szerint 16,32-kor, bukaresti idő szerint 17,32-kor lefújták. Kész, vége. A bírói ténykedés igazságosságát meg lehet ugyan kérdőjelezni, de az nem fog változatni a meccs végeredményén. A világbajnoki selejtező pedig csak sport, amelynek tétje a világversenyre való kijutás. Ennyi, nem több. A sport lényege pedig a sportszerűség, az ellenfél tisztelete, vagy legalábbis ez kellene, hogy legyen.” Igen, ezt tudjuk, ha racionálisan gondolkodunk. Mégis, egyszerűen nem megy, még akkor sem megy, ha tudatosan készülünk rá. Mert egyelőre bármennyire próbálunk gondolkodni, ebben a kérdésben úgyis csak érezni tudunk. Talán egyszer kinőjük, bár nem tudom, mennyi időre lesz szükség erre. Hovatovább száz éve lesz…

Éppen ezért gyűlölöm tiszta szívből a magyar-román labdarúgó meccseket, előre rettegek, mibe futunk bele vajon ezúttal. Nem, nem a gólokban mérhető mire gondolok, hanem arra, hogy vajon mennyire viselik ki magukat szurkolóink, mennyire tesznek nevetség vagy megvetés tárgyává minősíthetetlen viselkedésükkel. És egyáltalán nem vigasztal, hogy netalán a túloldalon esetleg még inkább eldobják a sulykot, legyen ez az ő bajuk, szégyenkezzenek ők saját barbárjaik miatt.

Az elején említett olvasói felvetést, miszerint az UEFA-nak kellene gondoskodnia, hogy történelmi sérelmeket magukban hurcoló nemzetek ne kerüljenek azonos csoportba, mégsem tudom elfogadni. Igen, száz éves sérelmünk birtokában, vagy a tegnap esti szerb-albán botrány után el tudom képzelni mi lenne egy orosz-ukrán focimeccsen. De azt is tudom, hogy ha ilyesmivel számolnának, akkor nagyon korlátozott sorsolási lehetősége lenne az Európai Labdarúgó Szövetségnek. Akkor az már tényleg nem sport lenne, hanem vegytiszta politika.

És mit tehetne például az afrikai szövetség, amelynek nemcsak történelmi, hanem törzsi, vallási feszültségekkel is számolnia kellene? Akkor akár el is felejthetnék az Afrika-bajnokságokat. De a FIFA-nak sem lenne egyszerű dolga…

Ám tény, hogy valamit jó lenne kitalálni, mert amint rendre ezek a kényes nagy derbik is mutatják, képtelenek vagyunk felnőni a sportszerűség szintjére, s ha így megy, előbb-utóbb csak zártkapus mérkőzések lesznek.