Elvileg a friss Nobel-díjazottról kellene most szólni, de most annál jobb amúgy se nagyon jut eszembe, amit Dunajcsik Mátyás posztolt ki Patrick Modiano kapcsán. Miszerint boldog lehet az az irodalom, amelyből bármikor ki lehet ragadni egy középszerű írót, akit bármikor képesek Nobel-kompatibilissé gyúrni úgy, hogy a tisztes svéd úriemberek nagyon boldogok legyenek a döntés igazságosságától. Mondom ezt úgy, hogy nagyon régen olvastam a Sötét boltok utcáját, amiből inkább a remek cím maradt meg. És igazából csak este jöttem rá, hogy már fogtam a kezemben a regényt. Újraolvasás meg olvasás jön most nyilván, csak ne legyen ebből is olyasféle kiábrándulás, ami Le Clézio néhány szövege után fogott el.

S közben ott vár, várt a jelöltek listáján valahol Nádas, Roth, az örök esélyes Kundera. De mindegy is, az igazán szkeptikusok szerint nem szabad a Nobellel foglalkozni, amióta Tolsztoj és Borges lemaradt a tekintélyes listáról. (Viszont Böll és Márquez meg mégis ott van, figyelmeztet a másik felem.) Bár ha másra nem, arra mindig jó a svéd akadémikusok döntése, hogy kicsit elvitázzunk arról, mi is az igazán jó irodalom, s hogy mi a főbb szempont manapság: a politikai korrektség, az eladhatóság vagy a valódi tehetség. És azért is jó a vita, mert végül úgyis olvasásba torkollik, s akkor máris értelmet nyer az év legnagyobb olvasásnépszerűsítő programja.

Az viszont jó hír, hogy a magyar olvasó előtt nem teljesen ismeretlen Modiano, hiszen négy műve is olvasható magyarul – a tavalyi díjazottnak, Alice Munrónak is csak eggyel több volt a kihirdetés pillanatában. Bár azért van különbség. Modianóval négy magyar kiadó is próbálkozott (mindegyik művét más és más adta ki, legelőször a Magvető még 1980-ban), ami azt is jelzi, hogy nem volt sikeres a próbálkozás, nem tudták a francia szerzőt bevezetni a magyar köztudatba. Talán túl gyorsan adták fel, vagy mi, olvasók nem voltunk elég figyelmesek. Legjobban persze a kis Tarandus kiadó járt, mert ők frissen, ebben az évben hozták ki A Kis Bizsut, naná, hogy azt rendeli meg most mindenki.

Vagyis Modiano most ott van valahol Mo Jen, Herta Müller és Doris Lessing mellett. Nekik vagy egy művük sem, vagy egy, illetve két könyvük volt olvasható magyarul a megjelenés pillanatában. A magyar olvasó és a kiadók szempontjából persze Roth, Murakami vagy Oz lett volna az igazán jó döntés.  

Az viszont már most látszik, hogy az újabb generációjú írók között mennyire fontos a „márka” létrehozása, felépítése. Kiváló példa erre a finn-észt Sofi Oksanen, aki bár messze nem tehetségtelen, minden ízében ki van találva, s ebben népes marketingcsapat segíti. Agresszív ügynökök, minden lépését, pózát, frizuráját kitaláló segédcsapatok egyengetik az útját. Még a budapesti könyvfesztivál előtt volt alkalmam látni őt Helsinkiben, az ottani könyvvásáron. Épp az új regénye jelent meg, s úgy kísérték ide-oda, akár egy igazi rocksztárt. Köze sem volt a nyolcvanas, kilencvenes évekre még oly jellemző íróképhez: visszafogott, a lármás világgal szemben kissé esetlen, garbós entellektüelhez. Ez már az új idők szava. S lám, meg is van az eredménye: nem szűnő nemzetközi felhajtás, zsúfolt naptár, Budapest-nagydíj, s idén már a Nobel-esélyesek között is feltűnt, miközben még a negyvenet sem töltötte be. A jelenség egyszerre mulatságos és rémisztő.

Bár vele az a szerencsénk, hogy a tehetség még ott van a csicsás felszín mögött. Még nem párolgott el. Őt még lehet és jó olvasni. De eljön az idő, amikor már ez sem kell majd az önjáró cirkuszhoz. Úgy állítják majd elő, vagy fújják fel az írót, ahogy annak idején a lány- és fiúcsapatokat a popiparban. Fiatal, jól formázható és utaztatható, fotogén arc, megnyerő modor. Aztán legfeljebb tátogni fog a színpadon. Kit érdekel?

Ennek fényében Modiano már nem is olyan rossz döntés. Legalábbis még nem derült ki, hogy gitározni is tud. Vagy főzés közben bűvészkedni.

Szóval, köszönjük, kedves svédek.