Egy negyedszázad telt el azóta, pedig mintha a tegnap lett volna. Azt hiszem, most kezdem csak megérteni, nagyszüleim miért is beszéltek úgy a világháborúkról, mintha azok a jelen részei lennének. Akkor én még nem éreztem a dinoszauruszok, bibliai jelenetek, népvándorlás vagy bármelyik világháború közötti időbeli különbséget, mindössze a történelemtankönyv szerves tartozéka volt számomra valamennyi, csupán annyiban különbözött, hogy más-más évek tananyagaként kellett megtanulni.

Nagyszüleim, főképp a mindkét háborút megélt apai nagyapám mégis úgy beszélt Doberdóról, Gavrilo Principről, Őfelségéről a császárról és a meggyilkolt trónörökösről, a valamelyik pesti kórház ablakából végignézett őszirózsás forradalomról, Tanácsköztársaságról, hadifogságról meg hasonlókról, mintha az épp kikapcsolt televízióban látott valamely jelenetet mesélné.

Mert mesélni, azt nagyon tudott. Még tíz éves sem voltam, amikor meghalt, de szinte minden szavára emlékszem. Amikor egyszer sok-sok évvel később kézbe vettem Zalka Máté Doberdó című könyvét, nem értettem, honnan ismerem a tartalmát, ha egyszer nem olvastam. Csak a latrina-jelenetnél jöttem rá, hogy nagyapám meséi elevenedtek meg benne. Addig sohasem voltam biztos, mennyi volt a ténylegesen megélt valóság és mennyi a képzelet, hallott, tanult, olvasott mese mindabból, amit oly érzékletesen mesélt el, de az író-tábornok annyira ugyanazt írta leghíresebb regényében, hogy már nem fért kétség többé nagyapám szavainak igazságtartalmához, ahhoz, hogy ő mindezt valóban megélte.

De még ma is, amikor már én mesélek tegnapként-maként megélt történelmi dolgokat, nem tudom Istenigazából felfogni, hogy számára Ferenc József Őfelsége valóság volt, hogy ő még a Monarchia huszártanonca volt, akinek kissé hosszúra nyúlt a kiképzése, mert a Ludovikáról mehetett egyenesen megbosszulni Őfelsége, a Trónörökös meggyilkolását.

Nem tudom igazán megemészteni és tudatosítani, hogy gyermekeim korosztályának, nem is beszélve leendő unokáinkról, az 1989-es események ugyanolyan elvont, legfeljebb történelmi tananyag értékű események. Érdekesek, izgalmasak, de semmivel sem kézzelfoghatóbbak, mint a dinoszauruszok kora, Sziszi császárné, Ferenc József Őfelsége, a fehér lovon bevonuló kormányzó vagy nagyapáink katonaemlékei.

Pedig „csak” egy negyedszázad telt el azóta, s ennyi elég volt ahhoz, hogy mi magunk is történelemmé váljunk. Napra pontosan 25 éve, 1989. október 9-én a kelet-németországi Lipcsében, reggel elkezdtek gyülekezni az emberek, annak ellenére, hogy tudták, bármi lehet a vége. A kommunista hatalom mindenre felkészült – a kórházakba vért szállítottak, a hadsereget mozgósították, a STASI (a kelet-német Securitate) emberei bevetésre készen álltak, a nyugati sajtó képviselőit nem engedték át Nyugat-Berlinből, ők a Fal túloldalán várták a végkimenetet.

De Honeckerék elszámolták magukat, legfeljebb harmincezer tüntetőt vártak, s azt hitték, hogy ugyanolyan könnyen szétverik őket, mint az egy héttel korábban összegyűlt tízezer vakmerőt. De százezren jöttek a Miklós templomba a békeimára, égő gyertyákkal, „Mi vagyunk a nép!” és „Erőszak nélkül!” feliratú transzparensekkel. Nem voltak naivak, tudták mit kockáztatnak, nemcsak a nagy karhatalmi készülődés miatt, hanem azért is, mert nem volt titok, mennyire melegen gratulált Honecker júliusban a kínai vezetésnek a Tienanmen téri lázadás vérbefojtása után.

A békement nagysága és főleg eszközei, az ima és a gyertya, annyira meglepte a hatóságot, hogy tétlenül nézték végig az eseményeket. A Vörös Hadsereg sem lépett közbe, a szovjetek akkor már nem akartak beleszólni a régió eseményeibe. Már túlvoltak a magyar határnyitáson, az Ausztria és Magyarország közötti szögesdróton már tátongott a lyuk. Csak a Fal állt Berlinben. Lipcse után azonban már nem sokáig.

Honecker október 18-án lemondott, a Fal szimbolikusan november 9-én a szabad utazási törvény kihirdetésével dőlt le, ténylegesen az ezt követő napokban németek ezrei vésővel, kalapáccsal, kézzel kezdték el ledönteni Európa talán leggyűlöltebb építményét.

Tudom, nem kell nagy betűvel írni a Falat, de valahogy úgy vagyok vele, mint nagyapám Őfelségével a Császárral, aki egyszerűen nem tudta elhagyni soha az Őfelségét. A berlini fal hivatalos keletnémet neve Antifaschistischer Schutzwall, azaz Fasisztaellenes Védőfal volt, Nyugat-Németországban pedig Die Berliner Mauer vagy Die Mauer, azaz a Fal néven emlegették. De mindnyájunk számára ténylegesen Európa megosztottságát jelképezte, s meg voltunk győződve, hogy csupán ennyi választ el az igazságos, biztonságos, demokratikus világtól – a Vasfüggöny, amelynek központi eleme volt a Fal.

Akkor is hittük, gyerekeinknek is mondjuk: soha többé falat, kerítést, vas- vagy bármilyen függönyt! Mondják a döntéshozók is, mondja mindenki, mert így illik. Az azóta eltelt negyedszázad azonban annyira történelmet csinált mindebből, hogy már el is felejtettük, miért is vált nagybetűssé ez a Fal, miért is volt életünk, közép-kelet-európai történelmünk talán egyik legfontosabb és legmeghatározóbb mozzanata annak ledöntése.

Most magunk emeljük a Falat, egy-egy téglát önszántunkból teszünk a lassan, de biztosan épülő új falba. Tapsolunk minden intézkedésnek, ami annak a kornak a hamis létbiztonságát hozza vissza, mindenféle központosításnak, összpontosításnak, nem számít már, hogy diktátor hajlamú, tényleges diktatórikus eszközökhöz nyúló döntéshozókat segítünk hatalomba.

Nekünk Fal kell – és persze Mohács. Csak remélni tudom, hogy a falbontás élménye örökre történelem, szülők-nagyszülők katonaemléke marad gyermekeink, unokáink számára. Remélem, de nagyon biztos már nem vagyok benne.