A magyarság két részbe van szakadva, a közismert földrajzi tényeken túl egy belülről szaggató kétféleség osztja meg erőit. A helyzeti állapot megértéséhez vázoljuk az előzményeket.

Történt pedig a következőképpen. A Trianonban szétszabdalt ország polgárai nem tudtak belenyugodni az igazságtalanságba, és ezért egyenes módon a revíziót hirdető Németország oldalán találták magukat. Ez eleinte jó ötletnek tűnt, de kezdeti sikerek után ez lett a vesztes oldal, és Jaltában megintcsak meghúzták a világhatalmak a határvonalakat. Azután a szocializmusban beszélni sem lehetett arról, hogy mi szét vagyunk szabdalva, mert testvéri szocialista országokban lettek a magyarok a nacionalista politika áldozatai. A rendszerváltozást követően már lehet beszélni a kérdésről, beszélünk is folyvást.

A szabad európai liberális világban a kis Magyarország erején felül megpróbál segíteni a határain kívül élőkön. Először kitalálták a magyarigazolványt, amely különféle (egészségügy, utazás, kultúra) kedvezményeket nyújtott a hazai területeken, és iskoláztatási támogatást azoknak, akik a lehetőségek közül a magyar iskolát választják gyermekeiknek. Nem nagy pénz volt, de azért akadtak, akik megpróbáltak visszaélni a támogatással. Nincsen erdő száraz nélkül, ahogy a csángók mondják, ha még beszélnek magyarul.

Majd volt 2004-ben egy szégyenletes népszavazás, amelyben a belpolitikai árkot szimbolikus (Gyurcsány – Orbán) magyarságkérdésként tették a választók elé, akik méltóztattak nem kellő számban elmenni, és érvénytelen válasz született arra a kérdésre, hogy mit is kezdjünk a határon kívül rekedt magyarokkal.

Végül 2010-től végre magyar kormánya van az országnak, állampolgárságot kaptak az elszakított országrészekben élők, sőt választójogot is, amivel meghálálhatták mindezt a sok jót. A külhoniak örültek is, ahogy kell, bár nem egészen ugyanúgy a különböző országokban. Kárpátalján és a Vajdaságban hamar megértették, hogy a magyar állampolgárság egyben EU-s is, szabad mozgással és munkavállalási lehetőségekkel, Romániában pedig a Schengeni csatlakozásig jelent plusz jogokat a kettős állampolgároknak. Azon túl, hogy magyarok vagyunk.

A határon kívül élő magyarok éltek a lehetőséggel, sőt a fentírt három területen, ahol a magyarság-érzésen felül gyakorlati haszonnal is kecsegtetett a magyar állampolgárság, sokan, korábban asszimilálódottak, fölfedezték az ősök között a dédit, aki magyar volt, és folyamodtak az állampolgárságért. A Nemzeti Együttműködés Rendszere pedig eleve olyan szabályokhoz kötötte az állampolgárság megszerzését, amelyek gyorsítják az eljárást, és nem állítják megalázó procedúrák elé a folyamodókat.

Elmondhatjuk, hogy sikertörténet zajlik, országegyesítés, népességpolitika, hazatalálás. És, ahogy a magyarigazolványt korábban, ezt a magyar állampolgárságot is beárazta az alvilág. Mert – tagadhatatlan – értéke van.

A fentírt két részbe szakadottság pillanatnyilag úgy jellemezhető, hogy vannak a magyarok és a hazaárulók. Ebben a viszonyrendszerben bármely kérdés, fogalom vagy esemény azonnal és radikálisan kétbites igen-nem választássá egyszerűsödik. Emiatt nem lehet beszélni értelmes érvekkel a rezsicsökkentésről, kül- és belpolitikáról, közoktatásról vagy a szabadságjogokról meg a civilszervezetekről, mert nem vélemény lesz belőle, hanem hazafiság vagy idegenszívűség. Egyre távolodva a liberális mételytől racionalitástól.

És most az alig létező ellenzék meg a balliberális, bolsevista, nyugat által pénzelt sajtó fölfedezi, hogy ebben a rendszerben is vannak megfizethető, korrupt hivatalnokok, és előtalálnak olyan eseteket, amelyekben tényleg magyarul nem tudó ukrán és orosz emberek szereztek állampolgárságot. És riogatnak az ukrán meg a szerb maffia beépülésével.

A minősített hazaárulás esetével állunk szemben, mondja Semjén Zsolt Magyarország miniszterelnök-helyettese, a Kereszténydemokrata Néppárt elnöke. Munkaköre szerint ő a nemzetpolitikáért felelős miniszter.