Álltam a nappali közepén, és biztos voltam benne, hogy kitört a harmadik világháború. Hogy a rém, ami addig a könyvekben és a nagyszüleim elbeszéléseiben lappangott, kimászik a tévéből, és megváltoztatja az életünket. S annyival lesz felfoghatatlanabb és kíméletlenebb ez a harmadik, amennyire a második volt az elsőnél, mert azóta csak „fejlődött” bennünk a képesség, az emberölés tömeges méretű képessége. S már Auschwitz sem kivétel, hanem tankönyvbeli módszer és recept, lásd a jugoszláviai háborút.

Szóval néztem a füstölgő Pentagont a könyvespolc előtt, és már azon gondolkodtam, hogyan élhetjük túl azt, ami most, szeptember 11-én még elképzelhetetlen. Máris vegyek konzerveket? Nézzem meg a pincét, ahol évek óta nem jártam, hogy alkalmas-e arra, hogy elvermeljük magunkat ott, akár a krumplit? Válogassam ki a kedvenc könyveimet, amelyekkel több évnyi sötétséget is át tudnék vészelni?

Végül egyikre sem volt szükség. A háború, egy egészen furcsa háború kezdődött el, amelynek állomásai Afganisztán, Irak, London és Madrid lettek, s mivel kis és jelentéktelen országban élek, azt a félelmet, amely akkoriban uralta el a nyugati világot, nem nagyon éreztem át. Illetve annyit, amennyit az empátia megenged.

Akkoriban kezdtem örülni annak, hogy nem vagyunk vezető hatalom, nem vagyunk Nagy-Magyarországnál is nagyobbak, megkerülhetetlenek, hogy el lehet bújni a most oly kedves jelentéktelenségünk mögé, hiszen melyik al-kaidás terroristának jutna eszébe célba venni a budapesti metrót? Volt ebben a megnyugvásban gyávaság is, meg rövidlátó ostobaság is, jól tudom, mert ha a nyugati bástyák elbuknak vagy csak meginognak, abban az ingásba mi is belepusztulunk. De már ez is megdöbbentő tapasztalat, hogy milyen hamar kisarjad az emberben a saját, kurta életét féltő érzület, az egyre szűkülőbb látásmód, a légó pince gondolkodása, hogy csak az számít, ami az orrunk előtt van. S ha kell, bármit feláldozunk.

Szerencsére nem jött el a pillanat, nem kellett határhelyzetekben dönteni, így maradtam elméletben erkölcsös lény. Ahogy az igazából meg nem élt kommunizmusra is gondolok néha: könnyű úgy minősíteni, hogy egyetlen fontos döntéssel sem szembesített. Úgy maradhattam ártatlan, hogy a bűn hozzám sem ért. Holott az igazi ártatlanság az ellenszegülés, az érintés elutasítása.

Jobb lett vajon a világ azóta? Megbűnhődtek a bűnösök? Vagy inkább csak új áldozatok születtek? Egyikre sem lehet igazán válaszolni. Bár Oszáma bin Láden halálát feldolgozó filmek is megszülettek már, könnyen levonható tanulságokkal kacérkodtak, miközben a konfliktusok arrébb vándoroltak, már nincsenek is olyan messze.

Sérülékenyebb lett a béke, vagy éppen ellenkezőleg: makacsabb? Nem tudnám megmondani. És ebben a nemtudásban talán motoszkál némi félelem, hogy úgy sem bírjuk már tovább. Előbb vagy utóbb valaki kiad egy parancsot, amelyet dominóként követ egy másik és egy harmadik, és a világ lassan, előbb színtelenül, majd egyre vörösebb fénnyel, égni kezd. De azért ott a remény is, hogy talán az Unió már önmaga miatt sem engedi továbbterjedni a gyanakvásból fakadó félelmeket. Hiszen a félelmeink is ott ülnek az asztal túloldalán, emberi vonásaik vannak, és megszólíthatók. Elhessegethetők. Kibeszélhetők. Ez az EU igazi vívmánya, és ezt nem fogják megérteni soha a Putyinhoz dörgölődző kiskirályok, mert az ő szemükben mindenki ellenség, aki nem ért egyet.

Száz éve tört ki az első világháború, és hetven éve viszonylagos békében él a kontinens, a helyi konfliktusokat nem számítva. Jó lenne még vagy hetven. Úgy kikapcsolni a tévét esténként, hogy hozzánk nem érnek el a képek. Hogy maradhatok gyáva a könyveim között, mert nem kell hőssé válnom. A bűn csak ólálkodik körülöttünk, karnyújtásnyira. És senki sem csalogatja magához.