Született optimista vagyok. Vagy született naiv. Vagy naivan optimista. Ha az Európai Unióról van szó, akkor az sem zavar, ha mosolyogva legyintenek optimizmusomra, s naivitásnak tartják a közös Európa jövőjébe vetett hitemet. Nehéz megválni az álmoktól, s nem is akarok. Életem jó részét az határozta meg, hogy az Európai Unióba sóvárogtunk, s bőszen hittük, hogy majd jobb lesz, ha mi is oda tartozunk. Akkoriban még mindenki így gondolta tájainkon, azok is, akik ma leghevesebb ellenzői a „nemzeti függetlenség feladásának”, annak, hogy „Brüsszel diktáljon nekünk”.

Áldozatokat hoztunk azért, hogy ebbe az elit klubba tartozzunk, s meggyőződésem, hogy megérte, még akkor is, ha Brüsszel egyelőre fontosabbnak tartja a kereskedelmi forgalomban hozott uborka méretét szabályozni, mint a „tagállami hatáskörbe tartozó” nemzeti és etnikai kisebbségek helyzetét szabályozó egységes jogi keret kidolgozását. De ez is meglesz, bár a tagállamok nem egykönnyen mondanak le saját hatásköreikről –amint az ukrán válság is mutatja, előbb-utóbb kénytelenek lesznek. Nyilván, saját életünk léptékeiben gondolkodva, időtlen idő ez, de hát a nyugati demokrácia kiépítése sem történt gyorsabban, s lám, egészen olajozottan működik a régi tagállamokban.

Az utóbbi időben, a válság elhatalmasodása okozta gondok és feszültségek közepette, sokan, nagyon sokan, talán az európai többség, temetni kezdte az Uniót. Mindenekelőtt a közös pénzt, majd a közös álmokat. Akkor sem hittem benne, s nekem legalábbis úgy tűnik, az idő ezt az optimizmust igazolta. Mint ahogy a tegnap bemutatott új EU-kormány, az Európai Bizottság, Jean-Claude Juncker csapata is.

De ezt igazolta már a csúcsjelöltek megválasztása is, az a lovagias együttműködés, amit az Európai Parlament nagy demokratikus pártjai tanúsítottak az új struktúra felállása során. A tagállamokban előretörő szélsőjobboldali veszély, e pártok megjelenése az európai törvényhozásban némiképp összerántotta a demokratikus erőket, ami az egész gépezet „emberibb”, átláthatóbb, demokratikusabb működését eredményezte. Az Unió történetében először volt nyilvános csúcsjelölti vita és vetélkedés, oly mértékben sportszerű, amin csak ámult-bámult a belpolitikai mocskos kampánycsatározásokhoz szokott európai választópolgár. Persze, ha egyáltalán figyelt rá, mert azzal nem ámítom magam, hogy egyelőre tömegesen a televíziók elő szögezte volna az EP-kampány bármely mozzanata az uniós választót.

Az is már valami újat jelzett, hogy nem zárt ajtók mögött, a tagállamok vezetőinek alkudozása nyomán szállt fel egyszer csak a fehér füst, mint a pápaválasztáson, hogy utána bejelentsenek egy nevet: annak a személynek a nevét, aki öt éven át az EU elsőszámú embere, tulajdonképpeni miniszterelnöke lesz. Apróság, de olyan apróság, ami nélkül az Unió mindörökre egy távoli, személytelen, az európai polgártól idegen szuperhatalom marad.

Aztán a „kormányalakítás”, a Bizottság felállása során újabb biztató jelek sorjáztak. A néppárti – szocialista – liberális együttműködés tökéletesen működött, amint azt az Európai Tanács elnökének, Donald Tusknak és Federica Mogherini külügyi főképviselőnek a megválasztása is mutatta. A tegnap bemutatott bizottság pedig egyértelműen rácáfolt a pesszimistákra, azokra, akik temették és temetik az Uniót.

Az Európai Unió nem felbomlik, hanem felértékelődik tagállami szinten is. Volt miniszterelnökök, külügy- és más szakminiszterek lettek jelöltek, olyanok, akiket saját hazájukban és külföldön is jól ismernek, ami automatikusan jobban a testületre irányítja a tagállami szavazópolgár figyelmét. S ami számunkra egyáltalán nem másodrendű kérdés: az új tagállamok is felértékelődni, pontosabban „egyenjogúsodni” látszanak, hiszen nemcsak a lengyel kormányfő került kiemelt pozícióba, hanem az alelnökök zöme is volt szocialista államból érkezik, s bár a legfontosabb portfóliókat a régi, az Európai Unióért legtöbb anyagi áldozatot vállaló tagállamok kapták meg, Közép-Kelet-Európának sincs oka panaszra.

Most egyelőre azzal vagyunk elfoglalva, hogy a biztosi posztok súlyát méricskéljük, hasonlítgatjuk egymáshoz a román sikert és a magyar leértékelődést, de hovatovább már nem ez lesz a fontos. (Különben is ostobaságnak tartom, mert vagy működik egyben az egész gépezet, ez a Bizottságnak nevezett európai kormány, vagy nem, de egyenként a tárcák, önmagukban nem hozhatnak megváltást. És mitől lenne fontosabb a versenyjog vagy a regionális fejlesztés, mint az oktatás- és ifjúságpolitika, vagy a humanitárius segítségnyújtás és más hasonló, kevesebb pénzzel járó, egyelőre tagállami hatáskörbe tartozó területek? Egy állam, vagy államszerű entitás léte, mindennapjai, de legfőképpen jövője tekintetében minden terület egyformán fontos.)

Hosszú távon azonban hiszem, hogy nemsokára elérkezik az idő, amikor fordítva lesz, s nem a nemzeti kormány és parlament, hanem az európai kerül érdeklődésünk középpontjába. Valahogy úgy, mint egy szövetségi államban. Mint Németországban, ahol például Bajorországban is megrendezik ugyan a tartományi választásokat, de azért az elsőszámú attrakció mégiscsak a szövetségi választás, a berlini kormány felállítása marad.

Juncker csapata, méginkább annak összeállításának menete, nekem legalábbis azt üzeni – lehet tovább álmodni.